Nemrég hoztam egy döntést, ami egész különös eredményként egy jelentős kiállítás elnapolását, veszélyeztetését hozta. Valami olyan dolgot tolt el, amire rég vágytam, nagyon.
Így történt, hogy bár azt gondolom egész eddigi munkásságom is személyes portré, most egy másik szempontot is beveszek a képbe. A dédanyámét. Születésemtől fogva jegyezte a számára jelentősnek vélt történéseket. Egyszerű mondatok, adatok. Sokáig, mint egy bájos füzetre emlékeztem. Most elővettem és belelapoztam újra.
Más ez, mint az elmesélt és már a mesélő által hangsúllyal, pontozással átfestett emlék.
Ez is színezve van persze. A dédanyám szóhasználata, írása – aláhúzások, beleírások stb. – mind érdekes szóképeket és evvel hangulatot adnak. Sok mindenre nem emlékeztem, vagy máshogy emlékeztem. Ez is egy megközelítés persze. Egy a sokból, ami a családom térképét megrajzolja.
A napló 1965-1980-ig követi életem első 14 évét.
Vannak kedvenc részleteim, de nehéz kiemelni, melyiket tenném be egy sajtóanyagba, talán az utolsó oldalakon szereplő pár szót:
„művész akar lenni”, vagy „Memci 84 éves dédmamám”, ahol hirtelen helyettem ír.
Így lett a rajzsorozat és kiállítás címe:
Én írok
Ő ír
Mi írunk
A jelent együtt írjuk.
A kiállítás képanyaga a napló kinyomtatott és piros tollal átírt – kiemelt – lapjai, tollrajzok a családi albumból, festmények, amik érzelmeket ábrázolnak, ide tartoznak, bár a megjelenített személyeket nem mindig fűzik szoros rokoni szálak a főszereplokhöz. Ahogy mondani szokás a hasonlóság lehet a véletlen játéka.
Agnes von Uray