Idegen pályán

A Hősök sorozatban Szász Lilla olyan közösségek tagjait mutatja meg, akiket múltjuk köt össze, az együtt vívott csaták és háborúk. A közösen megélt múlt erős összetartozást teremt számukra és ez távolivá teszi a mindenkori most hétköznapi történéseit.

Az Elvtársak (2010) azok a zsidó férfiak és nők, akik hűen szolgálták hazájukat, a Szovjetuniót a II. világháborúban, ám később a nem múló antiszemitizmus hatására emigrációba kényszerültek. Identitásuk alapja ma is az egyenruha, a kitüntetések, lakásaik mintha nem is New Yorkban lennének, hanem a régi Szovjetunióban. A szövetségnek ma 3000 tagja van New Yorkban.

A Sorstársak (2011) hősei a zöldkártya megszerzésének reményében katonaként szolgálták az Egyesült Államokat. Egyenruhájukat, háborús kitüntetéseiket és a szolgálati éveket szeretnék elfelejteni. Nem büszkék tetteikre, nem akarnak mesélni a háborúról, a háború borzalmairól. 2011-es adatok szerint 17.000 nem amerikai állampolgár szolgált az amerikai hadseregben. Nagy részük Dél és Közép-Amerikából, Kelet- Európából, és a volt Szovjetunió tagállamaiból származik.

Szabadságharcosok (2011) Az 1848-49. évi szabadságharcban az akkor még jogfosztott hazai zsidóság számarányát messze meghaladóan vett részt. Érdemeikért a Szegedre menekült Országgyűlés mondta ki egyenjogúsításukat. 1956-ban a forradalom oldalán számos magyar zsidó harcolt, sőt nem kevesen életüket adták az ország függetlenségéért. Apró József a kispesti nemzetőrség egykori vezetője alapította meg többedmagával a Magyar Szabadságharcos Világszövetséget, melynek célja az 56-os zsidó veteránok erkölcsi és anyagi támogatása, valamint olyan rendezvények megszervezése, ahol a forradalom értékei torzításmentesen jelennek meg.

Barakonyi Szabolcs: Mért szebb itt a virág? (2011-2012)

2011-ben voltam André Kertész ösztöndíjas. Ezzel pénzt és szállást kaptam Párizsban, a pályázat ottani munkára szólt. Én egy ideje azonban itt dolgozom, a munkáimat Magyarországról készítem. Az ösztöndíj viszont nagyon csábító volt, ezért pályáztam meg. Mivel nem szeretek csak úgy ott dolgozni, fontos volt, hogy az anyag mégis Magyarországról szóljon, és a felvetett probléma időszerű legyen. 2006-ban jártam először Párizsban. Szerencsém volt, mert rögtön kiállítani mentem, és úgy alakult, hogy volt is érdeklődés a munkáim iránt. Akkor elgondolkodtam, mi lenne, ha egy időre odaköltöznék. Hosszas vívódás után döntöttem úgy, hogy maradok. Ebben benne volt, hogy itt szeretek dolgozni, munkáimat Magyarország, a magyarságom inspirálja. Ezért döntöttem úgy, hogy az ösztöndíjamat is megpróbálom arra használni, amit erről tudok, ami engem is foglalkoztat. Párizsban is a magyarságom maradt az az alap, amiből kiindultam, amit ismertem. A saját generációmból való magyarok párizsi életére voltam kíváncsi, művészekre, vagy művészettel foglakozókra. Végül kilenc embert választottam, néhányukat már ismertem, és a segítségükkel ismerhettem a többieket is. Ez egy kicsit terápia is volt nekem, mások nehézségeivel vigasztalódtam, mert úgy döntöttem, ahogy.