Ádám Zoltán legújabb képei a régmúltban gyökereznek, ott ahol a kép és a szó még közös eredojüknél voltak, az égi és a földi még nem váltak külön egymástól, nem hullottak darabjaikra. Ezt az egységet állítja helyre a szerzo, amikor szöveget és képet, Cranachot és Rubljovot hozza közös nevezore, ami nem csupán ökumenikus, de intermediális érzékenységet is sugall.
Ádám Zoltán képei átiratként, parafrázisként is olvashatók. A különbözo mediális rétegek diavetíto segítségével átvitt síkjai a réteghalmozás által térszeruvé válnak, a szentképek és szövegek egymásra vetülnek, és összegzett módon, festészeti formában egyesülnek. A képekhez felhasznált bibliai források többek között a Zsoltárok könyvébol választott részletek, melyek, mint tudjuk, eredetileg hangzó szövegek, énekek voltak. Itt tehát már eredendoen is kevert mufajú szövegekrol van szó.
De maga a festészeti forma is beszédes: a képek gyakran karcolatok, a szerzo hegyes tárggyal – talán szöggel – vési festményét. Már a szög krisztusi motívumánál is elidozhetnénk, ahogy azon is elgondolkodhatunk, hogy a szerzo negatív eljárással, szappannal kevert festékréteg visszakaparásával hívja elo a képben rejlo rajzolatot – grafikai, szobrászati gesztus ez, úgy is mondhatnánk, hogy a mester a mintázatot az okozott hiánnyal teszi láthatóvá.
A mediális áthatás, a transzponálás és szinesztézia, a mufaji és muvészeti ágak közötti átjárás lehetosége Ádám Zoltán muvészetében újból és újból visszatéro problematika; gondoljunk például a pár éve ugyanitt kiállított, hangzó tárgyakat, dobokat ábrázoló festményeire. Akkor is, mint most, a hang és a kép modalitásai között rezegtek munkái.
Ádám Zoltán folyamatosan határátlépéseket kísérel meg képeivel, szellembol az anyagba és vissza, az anyagiból a szellem síkjára viszi át anyagát. Itt tehát a szó egyenes és átvitt értelmében is transzcendens jelenséggel állunk szemben: egyik szférából a másik szférába lépünk át. Dalból szövegbe, szövegbol képbe fordul át a mu – a médium, mint közvetíto vagy kapocs itt tényleg valamilyen lényegi kapcsolatban áll a szakrálissal, a földit és az égit köti össze.
És újból valaminek a mezsgyéjén találjuk magunkat: a falakon a lutheri bálványromboló puritanizmus és az ortodox ikonikusság, végül a katolikus naturalizmus elemei váltják egymást. És mindezek felett ott lebeg az Ige, mint mindent lefedo és átfogó textúra. Ahogy az Úrvacsora misztériumában a kenyér Krisztus testévé, a bor pedig Krisztus vérévé alakul, úgy a fából faragott kenyeres tál is átlényegül, szent szövegek hordozójává lesz.
A mediális átlényegülés, a transzponálás egy újabb példáját láthatjuk a sztélére, kotáblára emlékezteto vászonképek esetében, ami akár az ószövetségi Tízparancsolat monolit tömbjeit is felidézheti bennünk. Ádám Zoltán lényegében szent szövegeket másol, ami spirituális gyakorlatként, egyfajta elmélyült, szerzetesi gesztusként is értelmezheto, ugyanakkor a jelenkori technikai feltételek, eljárások: az elektronikus mintavételezés és sokszorozás – a sampling és a copypaste gépipari világáról is beszélnek képei.
Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, Isten lelke pedig a vizek felett lebegett. Talán nem véletlen, és helyénvaló is, hogy ezek a megfestett igék itt valóban, ahogy írva is van, most a vizek felett lebegnek.
Maljusin Mihály
Hívlak nappal, de nem válaszolsz (Zsolt. 22, 3.)
2020. március 12. – április 12.
MegnyitóOpening: 2020. március 11. 20:00