Silent paintings

Vajon mitől különleges az a pillanat, amikor az eget nézve látóterünket kizárólag annak kiterjedt, tiszta, mély kéksége tölti ki? Mitől van az, hogy ez az egynemű, folytonos, megbontatlan színfelület – amely egyszerre üres és közben mégis végtelenül sűrű – úgy ragadja magával a figyelmet, hogy a vizsgálódással eltöltött percek alatt, egyre jobban bomlik fragmentumaira, egyre pontosabban fedi fel sajátos tulajdonságainak csendes, alig észrevehető aspektusait?

Az elménket érő harsogó vizuális ingerek sokaságában a csend, a pillanatnyi légüres tér egyfajta ‘függő’ mezőt hoz létre, ahol a megfigyelés önnön folyamataira és annak tárgyára egyaránt koncentrálhat anélkül, hogy elveszne az alá-fölé rendelődő részletekben. A végletekig leredukált vizualitás megnyitja a teret az elmélyült figyelemnek és kitágítja az értelmezési lehetőségek halmazát azáltal, hogy az ingerek minimuma következtében kialakuló feszült figyelem önkéntelenül kiterjed azokra a részletekre is, amelyek kizárólag a lecsendesített kontextusban érvényesülhetnek igazán.

Szlávik Barbara képei olyan konkrétsággal próbálják azt a fajta csendet megfogalmazni, ami a mai ember számára nem, vagy csak kevéssé létezik. A kiállított művek ennek a csendes, lecsupaszított mezőnek a kiterjedésében léteznek. Többek ezek a képek annál, ahol a vakráma véget ér. Csak érzékenységgel értelmezhetőek.
Szlávik Barbara radikális festő. Festményei arra késztetik nézőt, hogy befelé forduljon, tudatát lenyugtassa. A festészet határát magunkban kell keresni – az alig érzékelhetőt nem elég pusztán önmagában észlelni.

Agnes Martin Mark Rothko-ról: „elérte a nullát, így semmi sem állhat az igazság útjába”.