Három fontos alaptétel mentén épül fel Hardi Ágnes jelenlegi kiállítása. Nem más foglalkoztatja, mint a térképszerű haladás be irányba önmagunk felé, le irányba a földalatti rétegek, a gyökér felé valamint fel irányba, az éteri dimenziók felé. Milyen lehetséges utak és terek vezetnek ezekbe a különböző szférákba?
Mindezt maga a kiállítás installációja is tükrözi, s melyben többek között a tükör, az átjárók és az ablakok, a titkok, a tudatalatti és az ösztönvilág megragadható metaforákként jelennek meg a domborműveken, s találkozunk jelentéstartalmaikkal, innen oda, s egyikből a másikba át. Mindez a különböző dimenziókapuk felfedezéséhez vezeti el a szemlélődő, gondolkodó nézőt.
Pontosan úgy, mint amikor egyik földalatti megállóból egy másikba érünk, majd onnan egy következő, földszint feletti világba át, pontosan úgy, ahogy életeseményeink által szellemi – lelki és spirituális fejlődésünk, érzékenységünk és ébredésünk halad előre egy – egy kiragadható vonalpályán, stációk és megállók mentén, nap – nap után.
Marc Augé alapművének terminológiája, a „nem-helyek” a kortárs vizuális kultúra egyik fontos alapfogalma. Azt taglalja, miszerint a szürrealizmusban olyan személytelen helyek jönnek létre, ahol a hely, egy bizonyos tér sokszor csupán kiüresedett, lélek nélküli, letompult érzelmi és intellektuális világgal rendelkező tömbösítő pontot jelölnek, ahol nem kell önmagunkkal találkozunk. Nem helyek. Ahol nem kell lennünk, csak látszólagosan, a felszínen, egy lapos mértani síkon tapogatódzva, fátyollal a szemünk előtt öntudatlanul lebegve, zajban, mégis némán.
Hardi Ágnes kiállítása ennek a képnek ellenkezőjét mutatja be, vetekszik és teszi mindinkább láthatóvá a művészeti technika által különösképpen és kivételesen érzékletesen, egy új perspektíva megragadhatóságát.
A kiállítás címe nem véletlen; „Underground” vagyis felszín alatti.
A művek nem kevesebbet tárgyalnak, mint azon tagadhatatlan jelenségek és dimenziók vizsgálatát, ahogy az anya teste is átjáróként működik egy új lélek világra jöveteléhez, az éteri szférából a földi világba át, ahogy ugyancsak több kapun kell átpréselnünk magunkat egy alkotási folyamat során. Az alattunk és felettünk álló terek felderítése, az ösztönvilág, s saját földi létünk viszonyulása mindehhez, amit az alkotásokon megjelenő aprólékos munka, a megjelenő harmonikus színvilágok, a dimenziókapuk belső útjai és alakzatai üzenetekként hordoznak magukon. Ezek egésszé olvadása, szintről – szintre, alkotásról – alkotásra, térképszerűen foglalják el a teret és mutatják be a lehetséges tapasztalásokat, s egyúttal a lehetséges utakat.
A kiállítás kérdésként teszi fel, mitől lesz egy – egy megálló személyes, lehet – e egy tér, egy köztér személyes, miközben emlékeztet arra is; mi magunk tehetjük ezeket a szürrealizmusban ‘nem helyként’ aposztrofált lokációkat személyessé. Az emlékeink és azok jelentősége által, mi ruházzuk fel őket fontosnak vagy jelentéktelennek. Minden a jelentéstartalmától lesz valami.
Mikroelemek fognak összekötni és jelentőséget adni egy térnek, beszéljünk egy felszín feletti villamos vagy egy felszín alatti metrómegálló vagy egy belső, lelki megállóhelyről. Lépcsőfokról – lépcsőfokra haladhatunk csak ezen a pályán, ahogy ezt az alkotások is mutatják, határozott kocka és köztük egyenes vonalívükön haladva; csak az tárulhat fel elénk és visz egy következő szintre bennünket, amire megértünk.
S, hogy egy következő átjáró egy tükörhöz vagy egy ablakhoz, a mélységbe vagy a magasságba fog – e vinni, szintén megint csak attól függ, mennyit tapasztaltunk és abból mennyit tanultunk, mennyire ébredtünk, mire van épp szükségünk, mihez vagyunk elég bátrak, mihez vagyunk már elég fáradtak, mire vagyunk már felkészültek, meg tudjuk – e már különböztetni a Jungi pszichológia által is bevezetett tudatalatti és tudatos tartalmakat, a kollektívet és a pszichét. Hogy éppen melyik átjáróhoz kerülünk sosem véletlen. Hardi Ágnes szobrai és vizuális nyelvezete mentén gondolkodhatunk azon, vajon egy – egy alkotás melyik dimenzióba visz majd át bennünket, mi a titok, mit vezérel majd az ösztön, mit a sugallat, s mit a racionalitás.
A kiállítás erőteljesen rámutat továbbá arra a láthatatlan hálóra is, melynek mentén egyik művészeti világból a másikba haladhatunk át. Miként kapcsolódhatnak egymáshoz Hardi Ágnes, Tarr Hajnalka, Benczúr Emese és Ai Weiwei munkái, Gerlóczy Sári éteri festményei, Tandori Dezső 1976 – ban kiadott „A feltételes megálló” című verse, a filmvilág vizuális elemei és a pszichológiai, filozófiai tartalmak.
A kiállítás belső üzenetének kibontásánál úgyszintén fontos a gyökércsakra megjelenése és a hozzá természetszerűleg tartozó piros szín megragadhatósága, mely a tárlatban végigvonulóan felfedezhető. A csakrák az emberi testben lévő fizikai és spirituális energiákra utalnak, egyben az emberi tudatosság születését szimbolizálják. A piros színhez kapcsolódik a szellemi erő ábrázolása, az energia, a vitalitás, a cselekvés, az alkotás, a túlélés és a szenvedély és jelzi azt is, hogy készen állunk cselekedni egy új cél érdekében.
A kozmikus összefüggések, hogy minden mennyire mélyen kapcsolódik egymásból egymásba, mennyire valódi az univerzális gyökérendszer, az alattunk, felettünk és bennünk álló és összekapcsolódó hálózatok összessége, nyilvánvaló – ha jól figyelünk. Tiszta szemmel és figyelemmel, ez a nyilvánvalóság sokféle módon felismerhető és megragadható, leolvasható magunk körül. Hardi Ágnes legújabb alkotásai rendkívül jó térképet adnak most számunkra mindezen tudás felfedezésének gyakorlásához és mindezen tudás megértéséhez.