Klimo Péter jártában – keltében koros deszkát, felmarjult palát, brutálisan kikezdett fémlapot gyűjt, idő rágta életnyomokat visz haza. A gyötört felületekre monokrómba simuló, grisaille hatású portrékat fest. Fókuszban a kéz.
A saját legendáriumból és valamennyiönk mítoszaiból vett képmások együtt öregszenek majd a ki tudja, mi mindenen keresztülment hátterekkel.
A Klimo képeken a roncsolt felületekbe ágyazott rezdületlen gesztusok, egy megállított búcsú, egy önkéntelennek látszó mozdulat, a kitartott pillanatok a környezeti fenyegettetés ellenében felmutatott időkapszuláknak tűnnek.
Buborékba vont magányos alakjai, együtt a befogadó layerekkel –történjék bármi – túlélők.
B. Nagy Anikó