Sólyom Sára első önálló kiállításán monotípia-festményeit mutatja be. A monotípia egy speciális képgrafikai technika. Úgy készül, hogy egy felfestékezett fémlemezt prés segítségével egy papírlaphoz szorítanak, aminek következtében a festékanyag a papírlapra kerül át. Ezért lenyomat (típia). Nem magát a lemezt munkálják meg, mint más, sokszorosításra is alkalmas képgrafikai eljárások esetén. A lemezre felhordott és arról a nyomtatás során azonnal le is kerülő festékek adják ki a nyomatot. Ezért minden nyomat megismételhetetlen, egyszeri (mono-). E technikát Sólyom Sára a festészet felé közelíti. Monotípiáiban nem a vonalak és a tónusok lényegesek, hanem a színkapcsolatok és a lenyomás révén létrejövő részletgazdag, szemcsés, szabálytalan felületek, amelyek egyszerre idézik meg az egysejtűek mikroszkopikus világát és a végtelen terek kozmikus tágasságát.
A szigorú technikai eljárás megszüli a maga mechanikai véletleneit. A lenyomat – a lemezen megtervezett képpel szemben – szükségszerűen magába foglalja a kiszámíthatatlant, s ezért minden egyes alkalommal a meglepetés erejével hat. Mert mit is állít elő a nyomat? „Hasonlót vagy eltérőt? Azonosságot vagy azonosíthatatlanságot? Döntést vagy véletlent? Vágyat vagy gyászt? Formát vagy formátlant? Ugyanazt vagy mást? Ismerőst vagy idegent? Érintkezést vagy távolságot? Úgy fogalmazhatnánk, hogy a lenyomat mindezek »dialektikus képe«, összekavarodása: valami, ami éppúgy érintkezésről beszél nekünk (a láb, amely belesüpped a homokba), mint ahogy veszteségről is (a láb hiánya a lábnyomban); valami, ami a veszteséggel való érintkezésről és az érintkezés elvesztéséről is szól.” (Georges Didi-Huberman: Érintkezés és hasonlóság)
A nyomtatás egyfajta archívumot hoz létre. Ahogyan az archívumokban is csak nyomok lelhetők fel. Mert a dolgok nem adják oda magukat teljesen, csak nyomaikat hagyják hátra, bizonyítékokat, melyek arra utalnak, hogy egyszer itt voltak. Az archiváció az a pillanat, amikor a monotípia rögzül, „amikor a nyomot hagyó archívum […] még nem válik el az első benyomástól. […] Önmaga tiszta érzetének pillanat[a], amikor még nem válik el egymástól az aktív és a passzív, az, ami megérint, és az érintés tárgya.” (Jacques Derrida: Az archívum kínzó vágya)