Hardi Ágnes fél évvel ezelőtt mutatta be a Textilgyár kiállítóterében Blue Hotel című sorozatát, amely Chris Isaak azonos című, 1986-ban megjelent számából inspirálódott. Jelen kiállítás ennek a projektnek a folytatása, ha úgy tetszik a ’második része’.
A művek hangulatában valóban van valami filmszerű, a bársony függyönyről a tavaly elhunyt David Lynch világa juthat eszünkbe. A kék bársony közvetlen utalás a szintén 1986-os Blue Velvet-re, de a rendező filmjeiben megjelenő ’tudatalatti terekre’ is reflektálnak a művek. A filmek látványvilága mellett azok pszichológiai vonatkozásai is meghatározóak voltak a művész számára: a kiállítás középpontjában továbbra is egy képzeletbeli hotel áll, a sorozat első feléhez képest sötétebb, misztikusabb hangulatú munkáiban azonban a voyeurizmus témája kezdte el foglalkoztatni.
A szállodák végtelennek ható, egységesített tereiben a szobák sormintaszerűen futnak végig a folyosókon, csupán a szobaszámok adhatnak tájékozódási pontot az ott lakók számára. A vendégek folyamatos váltakozása ellenpontozza ezt a monotonitást: az uniformizált helyiségekbe mindig más és más történetek kerülnek be általuk néhány napra vagy hétre.
Aztán jön a takarító személyzet és eltünteti a ’nyomokat’, nem tudjuk ki szállt meg előttünk, mi történt vele itt, milyen érzésekkel érkezett és távozott. Mindez egyfajta titokzatosságot ad ezeknek a szobáknak, amelyek sohasem árulkodnak aktuális lakóikról, mindig ügyelve rá, hogy fenntartsák a szálloda steril, érintetlen látszatát.
A kiállított művek e ’lélektelen’ tereknek ezt a fajta misztikumát, intimitását hangsúlyozzák, a függönyök hullámzó drapériái, a gyűrött ágytakarók, a kiszűrődő fények által. Tudjuk, hogy valami történt vagy éppen történik az adott térben, de nem kapunk valódi betekintést. Több munkán is megjelenik a függöny motívuma, amely sokrétű szimbólum: átmenet különböző terek/állapotok között, elválasztja a külsőt a belsőtől, a tudatost a tudatalattitól. Elrejt, mégis megvan a lehetőségünk, hogy benézzünk mögé.
Hardi művei ilyen átmeneti terekként, ugyanakkor a belső világunk kivetüléseként is értelmezhetőek. A Blue Hotel tereiben járva a művész a nézőt az önmagával való szembenézésre invitálja: lehetünk mi a megfigyelők, akik látni szeretnék az elrejteni próbált titkot vagy épp a lakók, akik elrejteni szeretnék azt.