Az újpesti Petőfi laktanya elhagyott, romos épületének hosszú ideig kevés látogatója akadt. A városközponttól távoli, fákkal benőtt gondozatlan terület megrekedt dicső múltja és fényes jövője között, és e köztes állapot hozzáférést engedett e területhez, amely sem korábban, sem később nem enged majd bebocsájtást. Laktanyaként a honvédség által kezelt zárt terület volt, hamarosan pedig lakópark épül ott, hasonlóan falak és kerítések mögé húzódva.
De volt pár év, amíg a szigorú szabályokon lyukat rágott a rozsda, és ezen a lyukon átfértek olyanok, akik épp a marginalizálódott városi terek szabadságát keresték. Az egykori laktanya falain a legkülönbözőbb feliratok, tag-ek, graffitik folytatták a nyomhagyás hosszú hagyományát, alkotóik megjelölték a teret és jelezték saját jelenlétüket, hasonlóan ahhoz, ahogy az itt élő katonák is tették egykor.
A Petőfi laktanya volt egykor a Honvéd Folyami Flottilla bázisa, amely legendás katonai alakulat volt, felbomlásáig feladata a Duna és a Balaton hajózhatóságának biztosítása, a háború utáni (máig tartó) aknamentesítés, valamint – elsősorban árvizek esetén– a katasztrófavédelem volt. 1945 óta számos néven és működési formában létezett, 2001-es átszervezését követően szűnt meg, szerepét a MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred vette át, ezzel azonban lezárult az a korszak, amelyben a Flottilla a honvédségen belül sajátosan elkülönülő, vágyott és irigyelt elit-alakulat lehetett, akik a hajózáson keresztül különös szabadságot éltek meg a katonaság zárt világában is. Elkötelezett, egységükre rendkívül büszke katonák tartoztak a kötelékébe, legtöbbjüknek egész életét meghatározta a Flottillához fűződő, mára némiképp romantikussá vált kapcsolat.
Minderről azonban keveset mondtak a laktanya elhagyott épületei. Az eredeti falrajzok, tájékoztató ábrák, feliratmaradványok kontextusukat veszítették, üzenetük olvasatlan maradt. Az ilyen elhagyott, megrekedt jelentésekkel teli felületek mégis felhívják magukra a figyelmet, így a graffitisekét is. Legtöbbször jelek jelekre kerülnek, jönnek új alkotók, felülírnak vagy megjelölnek, nem céljuk az eredeti jelentés archiválása, megmutatása, inkább a terek eltérítése, visszavétele, a szabályok megkerülése vagy az azokkal való konfrontáció. Illegális területen vagy szürke zónában járnak, kilétük csak egymás számára ismert.
Nunkovics Róbert graffitisként ment a Petőfi Laktanyába, de a laktanya egyik klubszobájában Jakab László tiszthelyettes pirográfiáival találkozva, firkász identitása újabb rétegekkel bővült. A pusztulásra ítélt épületből kimentett pirográfiák a Flottilla hajóit és vízi jeleneteket ábrázolnak allegorikus alakokkal. Készítőjük nem szignálta az alkotásokat, nevét katonatársaitól tudjuk. Azzal, hogy elhozta őket a laktanyából, Nunkovics a fennmaradásukat biztosította és egyben a Flottilla történetének továbbvitelét egy olyan közeg számára, akik vélhetően még nem hallottak róla, vagy ha igen, a benne szereplő katonákkal, a hadtest történetébe ágyazódó személyes epizódokkal akkor sem találkoztak. A képek lefeszítése a falról nem a graffitis mozdulata, hanem az archivátoré, a felülírás, kiegészítés vagy kommentálás gyakorlata helyett a feltárás tere nyílt meg vele.
Nunkovics felvette a kapcsolatot a Magyar Honvédség Budapesti Nyugállományúak Klubja Hadihajós Tagozatával, megkeresett többet az egykor a Flottillánál szolgáló katonák közül, történeteket gyűjtött a másként hallgatag pirográfiák köré. A katonákkal készített interjúkban szó esett a folyó és a folyami élet jelentette szabadságról és a flottillás feladatok veszélyeiről, a személyes emlékekről, és az alakulathoz kötődés a jelenüket is meghatározó voltáról.
A visszaemlékezések töredékeit a kiállításon a megidézett klubszobában halljuk, mintha részei lennénk az ott zajló beszélgetéseknek. Az emlékezés egy más szintje jelenik meg a következő térben lévő videón, ahol a művész arra kérte a katonákat, mutassanak be egy olyan mozdulatot, amely számukra legmélyebben elraktározódott azokból az időkből, amit nem elbeszéléssel, hanem a test emlékezete által idéznek fel.
A művész, aki rejtőzködve lépett be e történet terébe, végül maga is csatlakozik az elbeszéléshez, beáll a megszólalók közé saját történetével, amely őt a Flottillához köti. Az alkotó kilétét elfedő (vagy csak egy zárt nyilvánosság számára látni engedő) graffitis identitása és a láthatóságot eszközként használó képzőművészeti tevékenysége végül az általa választott mozdulat megmutatásában egyeznek ki egymással, visszakötve a kiállítás történetét a kezdeteihez.