„Ogni dipintore dipinge se” – vagyis „Minden festő önmagát festi”, idézi ezt a mondatot Daniel Arasse Művész a műben című híres könyvének utószavában. Azon túl, hogy a 15. században ezt a mondatot számos kiemelkedő hatást gyakorló személynek tulajdonították a (többek között Brunelleschinek, Savonarolának és Leonardo da Vincinek is), valami lényegit ragad meg a gondolat: „benne volt a kor levegőjében az az érzés, hogy a műalkotás óhatatlanul hasonlít alkotójára, akit »felismerünk« benne”
Érdekes módon az írókkal ellentétben a korszak képzőművészei nem lelkesedtek ezért a tételért. Arasse ezt a következőkkel magyarázza: „Ha a festők elfogadnák, hogy »minden festő önmagát festi«, egyúttal azt is el kellene ismerniük, hogy valami kézműves dolog kerül a művészetükbe, és hogy képtelenek tanújelét adni a sprezzaturának, annak az elegáns hanyagságnak, melynek révén »a művészet elrejti a művészetet«, és amely akkortájt kezdett a művészi magatartás társadalmiasult modelljévé válni.” Továbbá: „…ebben a megfogalmazásban a reneszánsz egyik alapvető tétje érhető tetten, nevezetesen az, hogy sikerül-e elismertetni, hogy »a művész egyéniségének« kulcsfontosságú szerepe van a formák megalkotásában, megjelenítésében, illetve ezek történetében.” Nem ismertetjük részletesen Arasse gondolatmenetét, csak egy értelmezési vonalat követünk a mostani kiállítás eszmei előkészítéséhez. Arasse a tanulmánykötetében arra volt kíváncsi, „miként sejlik fel a mű tárgyában a művész, az a személy, aki megfestette”.
Kant zseni-esztétikájával és a romantika korszakával tetőzött a művészegyéniség-központú festészet. Épp ekkor, csaknem kétszáz éve érte el a válság, látszólag egy technikai felfedezés, a fényképezés feltalálásának hatására, és azóta újra és újra felmerül a festészet létjogosultságának kérdése. A mából jól látszik, hogy e viták mindig nagyobb, az egész társadalmat átfogó paradigmaváltások, krízisek részeként lángoltak fel. Ahogy az is tisztán látszik, hogy Rodcsenko 1921-ben a Festészet halála című – a három alapszínt „ábrázoló” – triptichonjának végletes redukcionizmusa nem lezárta a festészetet, hanem más avantgárd alkotókkal együtt új impulzusokat adott annak. Ahogy Douglas Crimp kritikus 1981-ben írt The End of Painting című paradigmatikus esszéjét sem a festészet végét bejelentő próféciának olvassuk, hanem a társadalom és a kapitalizmus kritikájának, amely a festmény egyfajta luxus árucikké válása felől közelítette meg a festészet problematikáját.
A festészetnek mindig is része volt az esztétikai és filozófiai önreflexió, ahogy a társadalmi reflektivitás is, így paradox módon megerősödve jött ki az ilyen természetű vitákból. Ezek alapján méltán kérdezhetjük: miért is festenek ma a festők? Erre is keresi a választ az idén hetedik alkalommal rendezett Frissen kiállítás.
A párhuzamosan bemutatott önálló tárlatokban talán az a legizgalmasabb, hogy lehetővé teszik, hogy teremről teremre vándorolva újabb és újabb festészeti formát, metódust és gondolkodási rendszert ismerjünk meg. A korábbi tárlatokon kiállító művészek vegyes műfajokban alkottak: a festészet, a grafika, a szobrászat, az installációművészet mellett még számos más műfajú munkákat mutathattunk be az egy-egy alkotónak szentelt termekben. 2023-ban rendeztünk egy kifejezetten szobrászati válogatást, amely új tapasztalattal járt az egységes műfajhoz tartozó művek kölcsönhatásával kapcsolatban. Ehhez hasonlóan az idei válogatás a festészetről szól. Ahogy akkor, most is hat festőt választottak az intézmény kurátorai, hogy az adott művészeti ág elmélyültebb ismeretét kapják a látogatók. Ezek a kiállítások nem életmű-tárlatok, mégis, a válogatott munkák az adott művész kiforrott életművébe is betekintést adnak. A kiállított művek között az ábrázolási metódusok alapján vannak figurális és absztrakt képek, stílusuk szerint lehetnek festőiek vagy rajzosak, az ábrázolások témái mitologikus vagy hétköznapi egyaránt. Azaz műfajtól függetlenül a művész stílusával, koncepciójával, gondolkodásával, szokásaival benne van a művében.
Kaszás Réka: A hiány formái
Kaszás Réka táblaképeit hagyományos festészeti eszközökkel készíti. Művészetében kiemelt helyet foglal el a tájkép műfaja. Ő azonban nem a táj látványának leképezésére törekszik, hanem egy új képi rendszer megalkotása foglalkoztatja, amelyben újrarendezi a megfigyelt valóságot. A táj hagyományos képi megjelenítésétől több irányban is végzett kutatásokat, hogy megtalálja a műfaj kortárs megoldásait. Alkotói metódusát a megfigyelésen alapuló, analitikus festészet és a redukáló vagy absztraháló magatartás találkozása jellemzi. Pályája kezdetétől fogva rendszerekben gondolkodik, így korábban festett sorozataiban a természetet és az ember által alkotott, épített környezetet mindig egymásra való hatásában vizsgálta. A Változatosság című sorozatban az emberi létesítményeket absztrakt formákként jelenítette meg, szembeállítva az olyan, természetből vett organikus formákkal, mint a felhők. A Szétfolyt valóság című sorozatban a festék lefolyatásával az anyag önálló mozgását használta a kép felépítéséhez vagy éppen lebontásához. Számára nem a megfigyelt valóság pontos visszaadása a cél, hanem sokkal inkább a táj megtapasztalása, a pillanat és a helyszín megfigyelése, ahogy ő fogalmaz: ezáltal alkotás közben „a táj is áthalad rajtam”.
Király Gábor: A kék horizontján
Király Gábor legújabb tárlata egy nyitott, az ismeretlenbe tartó alkotói fordulat pillanatát ragadja meg, amelyben a művész korábbi nyers expresszivitását egy fegyelmezettebb, lírai és meditatív vizuális nyelv váltja fel.
Könyv Kata: Kép-Testek
Könyv Kata pályáján fontos újításnak tekinthető a puha képek készítése. A korábbi, klasszikus olaj, vászon munkák mellett taktilis jellegű, reliefszerű alkotásokat hoz létre, ezek kiindulópontjai az antik, a reneszánsz és a barokk szobrok forma- és látványvilága, így a Michelangelo és Bernini ihlette hommage puha képek kiterjesztett dimenziói sajátos parafrázisokként értelmezhetők. A szobrok formavilágát két dimenzióba transzformálja, mégis megtartja azok térbeliségét. A bútorlapból és szivacsból készült hordozóra mikroplüss kerül, amire végül olajjal fest. Felületei kilépnek a síkból, rajtuk trompe-l’oeil hatások érvényesülnek, így a művek kettős perspektívát kapnak; a színekkel, tónusokkal és az árnyékok használatával alkotójuk képes a teljes térbeliség érzékeltetésére. A puha képek kiterjesztett dimenziói lehetőséget adnak arra, hogy fizikailag is tapintsuk őket, érezzük azok textúráját, mélységeit, mintha valóban testközelben lennénk, emberi húst és bőrt érintenénk. Ezek az érzetek a női princípiumhoz kötődnek, a melegség, az otthonosság élményeit idézik. A falra helyezett képek szerepe kitüntetett: felszámolják a szemlélő pozícióját, lebontják a távolságot a kép és a befogadó között, így a néző sokkal inkább részévé válik a látott, sőt haptikus élménynek, hogy a befogadás során önmagára és a körülötte lévő világra ismerhessen.
Menyhárt Tamás: Élő és halott angyalok
Menyhárt Tamás alkotói stílusa a tízes évek derekára érett be. Korábbi korszakaiban is születtek kiemelkedő alkotások, de festészetének félreismerhetetlen karakterisztikumai ekkorra szilárdultak meg. A redukált paletta, a barlangrajzokat idéző szén, a vér vöröse, a trecentóból és az ikonokról ismert arany és ezüst ragyogása, a lendületes grafikai váz, a festéksuhintó dripping, a nyugtalan mozdulatú gesztusok, a talált tárgyak asszamblázsa azóta ott vannak a képein. A korábbi absztrakt elvontság háttérbe szorult, a téma szinte mindig figuratív, az expresszionista arc- és kézrajzok mellett az állandósuló szimbólumok: koponya, kereszt, stigma, glória, vérző szív, sebző kés, bemutató ujj, ördögszarv, angyalszárny, fénysugár, csillagpor jelentik Menyus legfőbb arzenálját. Valamint az általa írt Halott barátokért mantra, ami makacsul újra és újra mint háttérelem kerül fel a képeire.
Bánki Ákos: Szekvenciák
Bánki Ákos mostani kiállításon bemutatott, 2023-ban és javarészt a kiállítást meg előző pár hónapban készült munkái annak a számára szükségszerű, konzekvens kutatásnak az állomásai, amit húsz éve folytat. Szekvenciákban és sorozatokban gondolkodik, ahol minden egyes, néhol finom átfedésekkel bíró ciklus olyan élményből ered és olyan élményhez vezet, amelyből minél többre van szükség ahhoz, hogy időről időre eredményesnek érezhessük a lételemekkel történő küzdést. A számtalan nézőpont feltérképezése és a változá sok feldolgozása, illetve mindezek absztrahálása nem okoz gondot számára, egyrészt Molnár Sándor, Drozdik Orsolya és Lossonczy Tamás hatása miatt, másrészt a csak műveiken keresztül megismert alkotók, többek között Weöres Sándor, Hamvas Béla, és persze Hajas Tibor, Mark Rothko, Hermann Nitsch, Otto Mühl és Arnulf Rainer, vagy az amerikai festőóriás-hölgyek: Joan Mitchell és Pat Steir világlátásának köszönhetően.
Verebics Katalin: Nautilus-álom (Rétegek között)
Verebics Kati legtöbbet használt eljárása a kollázs mellett a transzfertechnika, amelyet 2015 óta alkalmaz. Ez egy olyan képátviteli módszer, amelynek segítségével egy-egy fotót illeszt bele az alkotásba, ami aztán a kép szerves részévé válik. Ezáltal a rajz, a festés és a fotográfia egyszerre jelenik meg a vásznon. A módszer legnagyobb értéke, hogy a klasszikus technikával készült képbe belevisz egy újabb, áttetsző réteget, amely mélyebb, többdimenziós teret ad a műnek.