A táj konfigurációja

Bernát nemzedéke egyik legkiválóbb művésze, akinek pályája – meglepő módon, s alterálva kortársaiéval – egyenes vonalú, töretlen. A szó minden értelmében természetesen érintkezik ugyanakkor az elmúlt huszonöt év hazai és nemzetközi tendenciáinak eredményivel, így e pálya képének monografikus megfogalmazása lehetőséget ad a korszak magyarországi és egyetemes festészeti tendenciáinak megfogalmazására is.

Bernát András már korán, főiskolásként jelen volt a magyarországi új festészet kialakulásánál, Ádám Zoltánnal, Bullás Józseffel és Mazzag Istvánnal együtt. Viszonylag hamar megtalálta saját kifejezési formáit. Turner és a francia impresszionisták hagyományai alapján alakította ki a természethez panteisztikusan kötődő festészetét, melyet – némi erőltetettséggel – absztrakt impresszionizmusnak nevezhetünk. A nyolcvanas évek derekán-végén készült képei lágy szerkezetükkel, a klasszikus tájképekére utaló kompozíciós elvek nyomaival fölidézik ugyan a tradicionális látványelvűséget, ám a festői Én teljes szétáradása a naturális – vagy annak tűnő – formákat tökéletesen föloldja. Bernát akkori, melankolikus, lírai absztrakciója az érzékelhető és az érzékelhetetlen határának hallatlanul érzéki megfogalmazása volt.

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján Bernát festészetéből lassan kiveszett a tárgyi utalás. Képeinek motívumai ekkortól gyakran a land artéira emlékeztető nagy, „természet-szerű”, építettnek tetsző formák, máskor végtelenbe futó, plasztikus hullámok, melyek kiáradnak a kicsiny felületről, nem széttörve, hanem feloldva a keretet. Absztrakció és végül is – az első benyomással szemben – szigorú tárgyszerűség egyszerre nyilatkozik meg a munkákon. Mozgást idéző festményei ugyanakkor sajátos paradoxont is rögzítenek: éterivé stilizált tájképek, melyekbe valamifajta Turner-i vihar feszül, kitörhetetlenül, megbéklyózva a viszonylag erős monokromitás által.

Más szempontból viszont olybá tűnnek a képek, számomra legalábbis, mintha velük Bernát Rainer Maria Rilke kegyetlenül őszinte és végzetes szavait igyekezne – önkéntelenül is – illusztrálni, vagy lehetséges „megfejtési javaslattal” értelmezni. „Egyedül lenni egy halott emberrel távolról sem akkora kiszolgáltatottság, mint egyedül lenni a fákkal. Bármily titokzatos legyen is a halál, sokkal titokzatosabb az olyan élet, amely nem a mi életünk, amelyben nem vehetünk részt, s amely minket észre sem véve, a maga ünnepeit ünnepli, míg mi némiképp zavarodottan szemléljük, véletlenül érkezett vendégekként, akik más nyelven beszélnek” – (ford. Szabó Ede) -, sóhajtja Rilke a worpswedei művészek műveit látva. Úgy rémlik, mintha Bernát András a táj, a természet Rilke-i ünnepét festené meg sikerrel.

Az elmúlt tíz-tizenöt évben képei több szempontból is határ-helyzeteket „ábrázolnak”, miközben önmaguk is – mint megformált tárgyak – egy jó értelemben vett ambivalencia megtestesülései. A festmények monokrómak, vagyis egy-színűek, ám ez a látszat, s nem csak azért, mert nincs tiszta monokrómia, hanem mert Bernát András egyrészt színeket rejt a fény révén a színbe, másrészt: fémszemcséket kever a szerves pigmentek közé, aminek révén a felület selymes-irizáló, gyakran opálos-színváltó, élő testté válik.

Testté válik tehát a sík (persze, ez a festészet egyik örök dilemmája: miként lehet síkon testet „fogni”), ám itt ez anélkül esik meg, hogy a művész a perspektívával kezdene mechanikusan bíbelődni; az első pillantásra pusztán a fény és a nézőpont váltásból lírai-testi illúzió keletkezik, de ha szigorúbban nézzük a szín-játékot, rá kell csodálkoznunk, hogy konstruálatlan, kiíratlan geometriai helyzetek teremtik meg a megtestesülést. Száraz, de mégsem kiszámítottnak és végletesnek tekinthető téri elemek derengenek elő a színből, anélkül, hogy fontosabbá válna az egyik, a másik rovására.

A mozgás – a határoltban a végtelenre utalva – a festményeken fényből keletkezik, s a fény a nézőtől egyszerre függ és független. A szemlélő pozíciójának változtatásával – önmozgásával – megmoccan a vásznon rögzített képi hely és helyzet. Az ecsetnyomok nyüzsgéséből kibontakozik a kinetizmus és illuzionizmus egyfelől, a véletlen puha játéka másfelől.

Hajdu István