Komoróczky Tamás legújabb kiállításának problémafelvetése szinte kínálja magát abba a sorba, amelyet az 1996 óta sorozatosan elkövetett alibi helyzetek (az ironikus brandként működő Alibi Sport, ~ Fashion, ~ Records vagy ~ Cinema projektek) fémjeleztek. A „tejleves” sorsszimbólumként való beajánlásával azonban Komoróczky egy távolabbi ugrást tesz, – már nem az ürügy megalapozottsága az érdekes – hanem a cselekvés és nemcselekvés választásának középútja, a cselekvést imitáló nemcselekvés kompromisszumát kiváltó léthelyzet. Nem pszichológia, sokkal inkább élet- és elsősorban művészeti pozíciókat tesztel, amelyet A lélek és a formák fiatal Lukácsa így kérdezett meg: “Lehet-e becsületesnek lenni az élettel szemben, és költeménnyé stilizálni annak történéseit?” Továbbá „a művészet, mint a régi mesterember-művészeknél, éppen úgy életmegnyilvánulás, mint minden más” és „a művészetben-élés ugyanazokkal a jogokkal és kötelezetségekkel jár mint bármely más – emberi – polgári – tevékenység”.
A tejleves – mint egy valakivel/valamivel szembeni kötelesség találékony mégis minimál-elvű áthúzása kétféle etikai megfontolást láttat be az ilyen formában létrehozott és eladhatóvá tett artisztikus teljesítménybe. Egyrészt megfürdik a gesztus eredetiségében, amelyben a mindig újat követelő, macho modernizmusok őrjöngő életjelét találja meg. Ebben az értelemben húz vonalat a rutin, az állandó, a régi és kiszámítható tárgyiasult világ és az életenergia kényszerítőzésekbe bele nem álló megnyilvánulásai között. Ami nullának tetszhet az ilyen esetekben tehát mégsem nullával ér fel, ahogy a matematikában a nullának is helyiérték van fenntartva. Az egyszeri cselekvés, az először-megnevezés impulzusából kiteljesedő elevenség – amivel a gesztus kitér a dolgok megszokott rendje elől – friss, üde és életszagú mint a tej, amely az emlőből jön (így primordiális). A szabad akarat kirobbanó vitalitása az, amely felkészületlenül érve, kiszámíthatatlan pillanatokban mégis csak kitépi a biztosítékokat.
A másik viszonylat elmarasztalóbb a gesztus ergonomikusságával szemben. Mit keres a jól beosztott energiaráfordítás minimum értéke ott, ahol a zsenialitás minden emberi munkából származó többletértéktől messze elrugaszkodott maximumát várnánk el? Ez a tartalomelőállítási habitus köszön vissza a digitális képkultúra új feltételrendszerében sokkal hozzáférhetőbb plágium, lopás, kisajátítás, átírás, appropriálás vagy az egyszerű copypaste eszközkészletével létrehozott művekben. Kenneth Goldsmith költő és anarchista tevékenysége itt az irányadó, aki ezt a modern-posztmodern diskurzust egyszerűen eltemeti a technológiai-bázisú új paradigma meghirdetésével. Eszerint „nem kell többet írnunk, elég az a szöveghalmazt menedzselni, ami már eleve a rendelkezésünkre áll.”
A mémelmélettel és virológiával következetesen foglalkozó Komoróczkytól nem áll távol ez utóbbi pozíció sem. A kiállításon Godard special effektek nélkül leforgatott egyetlen sci-fi műfajú filmjét – az Alphaville-t (nem nehéz itt észrevenni a választást indokló filmbeli szüzsét, ami a mindenható számítógépek által irányított élet mint disztópia) – állítja abszolút helyzetbe. Komoróczky az érett modernizmus egyik utolsó, nagy szerzői mesterművén vezérli le egyszerre az automatizált ‘átíróprogramot’ és mint a kész kulturális halmazon kannibalizálót, teríti ki az mémplexek új tapadási felületét.
Német Szilvi