A szubjektív percepció
Valamikor a létezésünket felülíró nagy járvány idején történhetett, hogy a fenyőfák csúcsága elveszítette ősi tartását. E magányos égre törők már nem egyedüliként uralták a teret, de két másik társuknak is helyet adtak. Így születtek meg – új életre kelve – a háromcsúcsú fenyőfák… Kondor Attila vásznának elsőre talányos címe, az Egyhegyűség, a maga paradox mivoltában egy zöldben tobzódó, zsibongó, kavargó világot takar, amely – ugyanakkor – nyugalmat, békét, hűs erőt sugároz. Mert mi más lenne nagyobb erejű, mint világunk legtehetségesebb festőművésze, ez a szentséges valami – a természet. Amely százezer színben pompázó zöldjének látványával képes átfesteni a gondolatainkat, legbensőbb érzelmeinket éppúgy, akár az ismeretlen messzeségbe tartó, szemérmesen behódoló, halvány-kék égboltot…
De vissza a csúcsra.
Itt ez a fenyőszerű entitás, a ‘Fa’. Létezésünk legbölcsebb formációja. A fa, amely – miként egy óhajtó mondat felkiáltójele – kimagaslik a többiek közül. Ki tudja, van-e csúcsa. Ki látja a festő szemével ilyen messziről. Ki ismeri megélt félelmeit, a sorsát, az életútját, azt a bizonyos, mindig halálba torkolló újjászületést. Megy, megy az égig, és egyszer aztán bele is hullik. Fejjel lefelé… Szubjektív percepció? Nos, a művészet ilyen, az Egyhegyűségről a három csúcsú fenyők jutnak eszembe.
A kert, mint idill és mint gondolat
Van-e idillibb létezés, mint a kert. Égi Paradicsomunk földi mása. A mindenkori Istentől ellesett gondolat, miszerint igenis létezik idill. Hogy meg kell halni érte? Ugyan. Itt a kert, ahol kiélhetjük égi vágyainkat. A kert, amelyben mindig ott lakozik a folytatás. Benső létünk folytatása és kiteljesedése. A legmélyebb Én, ahol a lényeg lakozik. A fogvicsorgató önérvényesítéstől az örvénylő szexualitásig. Az az önérvényesítő szexualitás, amely tele van félelmekkel és szorongásokkal, egészen addig míg teljesen föl nem adja magát…
Igen, ez a kert. Az elcsitult tudat, amely a végsőkig föladja magát. Ez Kondor kertje. A jelen lét. A jelenkori létezés kertje, ahol tekintetünk párája a – Föld-golyóbistól összekunyerált – vízzel telt szökőkút kirívó zöld-jét természetes vizeink halvány-kékje felé tereli… Hogy hol vagyunk mi itt? Másként szólva, hol itt az ember ebben a de-humanizált világban? Egyrészt minden fűszálban (elég, ha Babitsra gondolunk). Másrészt a szökőkút kör alakúságában, a vízhez vezető oszlopok magányosságában, az Egyhegyűség megmerevedett kőszobrainak halott méltóságában. Ne tévedjünk. Ez egy kultivált környezet. Tudatunk művelte mű-vi világ. A természet részeként a természetből kiszakítva. Maga a földi lét. Tudatunk Hordozója…
Szuverén világok dialógusa
Ebbe a – látszólag – idilli világba tör be Baksai. A létezés globalitását szemlélő erőteljesen antropocentrikus világfelfogás, amelyben egy lófej nem más, mint a jelen világról alkotott szubjektív benyomás. Tudatunk szakadozott, fekete-fehér le-nyomata, amely tárgyilagosan, kitérők nélkül beszél a lét éteri… lehetetlenségéről, a végtelen hűségről és a hűség képtelenségéről – egyszerre. Felvállalt animalitás, amelyben egy állati entitás nem a mi lehetséges barátunk, hanem mi magunk vagyunk. A ló, amely nem kérdez. (Itt viszont Adyra gondoljunk.) A Segítő… a Hordozó… a Sérülésekkel teli… Hallgatag lófejek egymásutánja, mint a darabjaira hulló moralitás hiátusok szabdalta képi világa. A hallgatagság mint etikai norma.
A kérdések nélküli valóság.
S ahogy Baksai képein a fekete-fehér szikárság átmegy dús angolvörösbe, szép lassan megjelenik az emberire formált ember is. A lófejekből a másik falon emberarcok lesznek. Az emberi arcokba fogalmazódó kor. Kezdődő évezredünk súlya és ereje. Kor, rajz – segít a cím is. A jelenkorra adott válaszokat takarja emberi arcok redőibe gyűrve… Kétségbe-esést, félszeg mosolyt, meditatív magunkba roskadást, létezésünk kettős tudatát. Árva tudatunk hordozói ezek is, akár a kondori vásznak kertjei.
De milyen viszonyban van Baksai világa Kondorral? Miként kerül dialógusba két szuverén, egy harsányan antropomorf és egy hús-vér alakjaitól megfosztott világ? Legyen, megismétlem. Bármerre pillantunk, az egyéni tapasztalás tudat-hordozóinak eme szélsőséges megnyilvánulásaiban jelen világunk nagyvonalúan hiteles, aprólékosan korhű lenyomatát látjuk. A megtévesztésig életre kelő vagy épp lágyan tárgyiasított formákban egyaránt. Bizonyosságot. Az emberi tudat – s vele az emberi lét – bizonytalanságának a bizonyosságát. Olyan ez, mint a kövek közé terelt követlen út. A ló, akire nem kerül patkó.
Kállai Katalin