A munkám során olyan területével kívánok foglalkozni a festészetnek, ami a gyanútlan szemlélő számára sokszor kínos, kellemetlen. Elmart, rosszul vagy egyáltalán nem gyógyuló sebhez hasonlóan inkább takargatni, semmint mutogatni való.
Kiindulási pontként (mint az a legutóbbi tematikus kiállításomon, a „Tisztaszoba” esetében is általános volt) valamilyen talált fotó, képeslap, újságból kiollózott cikk szolgál.
Ezek a fotók a maguk közhelyes, esetenként tendenciózus és a legtöbbször a látvány manipulatív szemléltetésével korrumpálják a figyelmet, a szemlélő szabadságának egyoldalú beszűkítésével pedig magát a megfigyelőt is. Munkám során ennek az örökké korrumpált és ezért elVESZTETT látványnak akarok a mélyére ásni és onnan felemelni, és a festészet eszközeivel megtisztítani az eredeti és szerteágazóan divergens gondolatot.
Medializált és technologizált világunkban a festészet a képzőművészeti műfajokon belül a maga személyes, a manualitás közvetlen és ezért esendő eszközhasználatával önmagában is hordozza a VESZTESség üzenetét.
Műfaji összehasonlításban (nem felejtve el, hogy minden hasonlat sántít kicsit) a festészet olyan most, mint a fekete-fehér némafilm (vagy annak egyik legnagyobb alakja, Buster Keaton) volt a színes-hangos technika megjelenésekor. A történeti távlat lehetővé teszi ugyanakkor az összehasonlítást; Paul Auster így ír erről az Illúziók könyvé-ben:
„Úgy éreztem, túl sokat nyújtanak (ti. a színesfilmek), nem maradt elég hely a néző képzeletének, és paradox módon minél közelebb kerültek a valóság szimulálásához, annál inkább elmulasztották reprezentálni a világot; úgy a bennünk lévőt, mint a minket körülvevőt.”
Festményeimmel nem, vagy nem pusztán narratív megközelítését (és így illusztrálását) akarom adni a VESZTESEKnek, hanem, az előbb kifejtettek tükrében univerzális metaforáját.
Szándékosan tartózkodom bármiféle direkt kritikai megközelítéstől, nem akarván a korrumpált realitást egy ellenkező előjelű, de célzatossága okán szintén korrupt javaslattal helyettesíteni. Ellenkezőleg, szeretettel kívánok közelíteni vizsgálódásom tárgyához, és a festészet intim realitását szeretném szembehelyezni az elVESZTETT és irrealitásba süllyedt realitással.
Szűcs Attila, Berlin 2003 ősz
Tizenkét évvel a Berlini Fal leomlása után Magyarországon éppen az bizonyítja az akadémiai hagyományok elevenségét, hogy a fiatalabb művészgeneráció néhány képviselője nemcsak alkalmazkodik a nemzetközi trendekhez, hanem azok meghatározó résztvevője is. Így terjedt el a nemzetközi művészetben a „hungaro pop” márkanév is. Ez a jelző akármennyire is találóan hangzik, de félrevezető, mivel az azonnal lekódolható magyar hagyomány egyáltalán nem része e művészek műveinek. A huszadik századi magyar művészetnek három fontos vonulata ismert: a konstruktivista, egy un. festészetileg gazdag, valamint egy posztmodern „crossover”. Ma Magyarországon ezzel együtt leginkább a 90-es évek nyugati, nemzetközi művészeti tradíciói a meghatározóak, és azon belül is a műfajhatárokat átlépő művészeti produkciók – egy másik médiumra utalás a saját műfajon belül – a legjellemzőbbek.
Szűcs Attila, aki egyszerre táplálkozik hagyományos festészet tradícióiból, mint a posztmodern gondolatokból, egy kivételes alkat. Képein az un. ünnepélyes lassúság pillanatait a tárgyakhoz való költői, részben már szürreális viszonyulással ötvözi, amellyel egészen sajátos világot hoz létre. Szűcs Attila simaságot színlel, hogy aztán hűvös távolságtartással áttörje ezt a letisztított világot. Festői „hűvössé tevő érzéke” mindig a „mögöttes” gondolattal párosul. Képei a cinizmus felfedései, a viccel történt felvértezettségre adott fagyos kommentárok. Csodálatosan könnyedén, emellett titokzatosan egyesíti a fotografikus képeslap- látásmód, a mozgás, valamint az álom, az emlékezés és a vágyakozás formaelemeit. A tekintet úgy halad képről képre, mintha palackpostát követne, amely csak egy bizonyos út megtétele után fedi fel az üzenetét. Szűcs Attilának fontos a képek saját idejének olyasfajta formálása, melyek nem a tetszetősség mintáit követik, és nem a pimaszul reklámozott és percre ütemezett világ objektív viszonyainak elérésére irányulnak. Valahogy ismerősek számunkra ezek a képek, mintha láttuk volna már valahol a tárgyakat, és megéltük volna a látomásokat. Mégis, a Szűcs Attila által választott egymás mellé rendezések révén valamiféle lezáratlanság jön létre, amely a ráismerés összefüggéseit a kép radikális autonómiájába fordítja át. Olyan ívet látunk, amely mint egy filmes svenk, hangulati töréseket köt össze, hogy aztán egy finom, halk, melankolikus, de korántsem ártalmatlan alaphangba torkolljon.
Napjainkat a valóságról és a valóságnak szóló képek határozzák meg. A film, a nyomtatott sajtó, a reklám, a fotó, a videó, a computer-generált kép- és térvalóságok formálják a tényeket és definiálják a valóságokat. Fikció és valóság között rég megszűntek a határok. Ismerjük a képekben rejlő trükköket és manipulációs lehetőségeket. A képek a valóságot meghatározó igénnyel lépnek fel, mely egyrészt magukban a médiumok eszközeiben rejlik, másrészt az az igény magyarázza, hogy egy a valóságot ábrázoló kép jöjjön létre, mely aztán maga is formálja azt a valóságot. Szűcs Attila képeinek ez a kiindulási pontja. Tárgyakat ábrázolnak, melyek többé-kevésbé értelmezhetőek, és a festett kép történetének emlékével játszanak.
Ugyanakkor Szűcs Attila érti a módját annak, hogy egy sajátosan szubjektív hangsúlyt is kijelöljön. Azonnal felismerhető, hogy egyformán távol áll tőle az amerikai absztrakció, a szimbolista idill, a klasszikus csendélet, vagy a filmes „hollywoodizmus” harsánysága. Érezhető és látható, hogy a művész miként halad el a hagyományok mellett s jelöli ki saját ösvényeit a már előtte kijárt utak mentén, a lírai „szépfestészettel” szemben egy olyan világban való elmerülésért, amely enged minket az idők közé ereszkedni.
Christoph Tannert