„Mindannyian egy lakoma maradékai vagyunk, ahol szüleink laktak jól.” — Babarczy Eszter: Apám meghal (Jelenkor, 2025)
Egy lakoma, ahol az asztal mint hangtalan szemlélő a családi történések ismerős, mégis megfejthetetlen színtere. Egy tárgy, amely őrzi emlékeink lenyomatát: ki hol ül, ki kivel beszél, ki mit tesz le rá, vagy vesz el róla, és ki hogyan kapcsolódik a személyekhez és az eseményekhez, amelyek meghatározzák mindennapjait. Egy tér, ahol generációkon át ismétlődő gesztusok, mondatok és hallgatások rakódnak egymásra. Egy mementó, amelyben a fizikai közelség nem feltétlenül jelent szellemi és érzelmi jelenlétet.
Gocníková Barbara Broken Altar sorozata ebből az élményből táplálkozva a család és annak öröklött mintáit, valamint hatalmi viszonyait eleveníti meg a térben. A líraian személyes megfogalmazás összekapcsolódik egy kor lenyomatával; ennek következtében a diszfunkcionális családmodell tünetei egy tágabb kelet-európai történelmi tapasztalattal kapcsolódnak össze. A Liget Galériában bemutatásra kerülő Broken Altar: Isolation of Father című alkotásában, az apa figurája és kapcsolati hálója válik a diskurzus tárgyává.
Az installáció egy haldokló test jegyeivel jelenik meg a térben. Az asztal, amely már bomlásnak indult, elszigetelten viszonyul a családfő dedikált székéhez, amely így lezártan szemléli a történések alakulását. Őt nem éri az enyészet szele. Izolált jelenléte viszont nem függetleníti, hanem inkább szembeállítja a történések folyamával. Ez a szembeállítás az apa érzelmi és kapcsolati hiányát teszi láthatóvá: azt a sok esetben generációkon át öröklődő férfi szerepet, amely a távolságtartás, a hallgatás és a konfliktuskerülés gyakorlatait a családi dinamika elengedhetetlen részévé tette.
Gocníková művészeti prakszisában központi helyet foglal el a néző és a műtárgy kapcsolata. Installációiban nem elszeparált tárgyak létrehozására fókuszál, hanem multiszenzorális environmenteket hoz létre. Az egymásra rétegződő íz-, szag-, hang- és vizuális elemek közösen elevenítik meg azt a művészeti dimenziót, amelyben a néző aktív résztvevőjévé válik az alkotásnak. Így az érzékek ismerős, mégis megmagyarázhatatlan metszetében válik elválaszthatatlanná a személyes és a kollektív emlékezet.