Lyka Károly 1909-ben vetette papírra ezen gondolatait a Művészet hasábjain, és – száz év ide vagy oda – gondolatai napjainkban is aktuálisnak bizonyulnak. Néhány kezdeményezéstől eltekintve a mai kortárs művészet székhelye még mindig a főváros, ami persze nem baj, csupán kevés. A kevés legkedvezőtlenebb velejárója pedig a belterjesség, s így ezúttal a hiba nem a vevőben, hanem az adóban keresendő. Ez a gondolatsor azonban hosszas kultúrpolitikai diskurzust eredményezne, ezért egyelőre örüljünk annak, ami van!
A szűkös lehetőségek közül a hírnök küldetését a „nyári kivonulások” alkalmával a művésztelepek hivatottak teljesíteni. Régen sem volt ez másként, ugyanis ha végigtekintünk a magyarországi művészettörténet alakulásán a repertoár meglehetősen színes a művésztelepek gyakorlatát illetően. Gondoljunk csak a Hollósy- féle Nagybányára, vagy Szolnokra, vagy az Európa-szerte híres magyarországi szecesszió szervezett művésztelepére a gödöllőire, és az örökösök sorát egészen napjainkig folytathatnánk. A művésztelep fogalmának Kerouac féle romantikus képzettársításain túl a kikapcsolás és a bekapcsolás tevékenysége még ma is egy telep feladatkörébe tartozik. A résztvevő művész kikapcsol, és töltődik, a helyi közösség, pedig bekapcsolódik egy az aktuális trendeket importáló alkalmi közösség létébe. Az így létrejött kölcsönhatás gyümölcsözo és figyelemfelkeltő volta ellenére a ma „élő” művésztelepek visszhangja nagyon csekély, és ez küldetésüket tekintve duplán fájdalmas tény.
Az elmúlt évek kezdeményezései közül kimagasló figyelmet érdemel a tavaly hatodik alkalommal megrendezésre került miskolci művésztelep. A kezdeményezés és az évről évre megszervezett művésztelepek Szabics Ágnes kitartó munkájának köszönhetők. Az idilli környezetben, Miskolc szívében a pompás grafikai alkotóház neoklasszicista falai közt évről évre a kortárs magyar szcéna élvonala teszi tiszteletét. A meghívott művészek névsora minden évben egy kohéziót teremtő fogalom köré csoportosul.
2007-ben a címadó fogalom a Diszkréció volt. Ez a hívószó lehetővé tette, hogy a műalkotásokhoz kapcsolódó kiindulási pontok és alkotói magatartások merőben eltérőek legyenek egymástól. A látszólagos különbségek ellenére a meghívott művészek alkotásait kivétel nélkül jellemzi a minimális beavatkozásra való törekvés. Az alkotói szubjektum aszkézisén túl a materiális kifejezést is a szűkszavúság jellemzi.
Szíj Kamilla – klasszikus értelemben vett- rajzai lehatárolatlan felületükkel a továbbgondolás játékát kínálják fel, elvezetve a mindenkori nézőt a végtelenen való meditálás állapotáig. S a végtelen felé kalauzoláshoz nincs is másra szüksége, mint egy térben lehatárolatlan felületű rajzkartonra, és egy hegyes grafitra.
Erdélyi Gábor képei sem a többszörösen összetett mondatok iskolapéldái. Festményeinek mikrovilágában a látszólagos mozdulatlanság ellenére, ezernyi esemény zajlik. Remegő ecsetvonalainak színei a kezdet és a vég állapotának lezáratlanságát rejtik magukban, száműzve az improvizáció legcsekélyebb jelenlétét is.
A felületen zajló jelenséget Bernát András munkái már teljesen száműzik. Nála a felület, mint belső monológ van jelen. Az olajfesték a struktúra hordozójának alapanyagául szolgál, elnyelve és felcsillantva a rajta tükrözodő fényt, örvénylő objekteket hagyva maga után.
Szabó Ádám munkáit leginkább a figyelem és a tapintat jellemzi. Rövidfilmjén az elmúlás és a visszatérés folyamata néhány perc alatt a szemünk láttára tesz 360-fokos fordulatot az idő tengelyén. Plasztikai beavatkozásival, pedig a modern nők esztétikai ízlelobimbóinak mutat groteszk tükörképet.
Elekes Károly képei esetében sem a teremtő művészi géniusz felragyogtatása a cél, sőt olyannyira nem, hogy bojkottálja is a létrehozás aktusát. Az általa „piszmogásoknak” nevezett képeinél az elsődleges törekvés nem a képteremtés, hanem a már meglévő kép megtalálása a cél. Az alkotói folyamat létrehozó stádiumának kiiktatásával egy olyan láncolatba tagozódik be: amiben a művész a vevő és a felfedező, nem pedig az alkotó és létrehozó.
Braun András kiállított munkájának alapanyaga az egykor a miskolci főutca arculatát meghatározó játékbolti cégér. Eredeti állapotára rekonstruálta a forgó, világító, sokszínű objektumot.
A művésztelep alkalmából létrejött alkalmi közösség, tehát méltán nevezhető a „diszkréció” társaságának. A beavatkozás és a művészi szubjektum jelenlétének minimuma olyan műalkotások létrejöttét eredményezte, amelyek egyazon aurában tökéletes simulékonysággal léteztek a miskolci galéria kiállítótermében.
Olyannyira simulékonyan, hogy a művésztelepet lezáró kiállítás anyagának egyben tartása, és mielőbbi ismételt bemutatása lenhetne a vidéki nagyvárosba való kivonulás után a fővárosba történő bevonulás első lépése. Szem előtt tartva azt a figyelemfelkeltésre is irányuló gesztust, amely a művésztelepek kultúraformáló diskurzusát manapság elfelejteni látszó fővárosra fókuszáló kortárs művészetet is jellemzi.
Zsikla Mónika