A Tobe Galéria ötödik alkalommal szervezi meg közös kiállítását a MOME Fotográfia szakkal, mely az előző együttműködések folytatásaként az E-VITAMIN nevet kapta. A közös tárlat során a hallgatók az egyetem falain kívül szerezhetnek szakmai tapasztalatokat a kereskedelmi galériák világában, a nagyközönség számára pedig lehetőség nyílik felfedezni és megismerni már most a fiatal tehetségeket.
Bagossy Bálint a fotográfia mellett a színház és a képzőművészet területén is alkot. Munkáiban visszatérő törekvés az absztrakció különböző nonkonform lehetőségeinek keresése, az alulreprezentált stílusok, gondolatok fókuszba helyezése. Gyakran keres megoldást összeférhetetlennek vélt dolgok összekapcsolására.
A Fosztóképző színe a kék című sorozata az európai partneregyetemek által szervezett Mare Nostrum tanulmányút-sorozat keretében jött létre. A program célja a tengerhez kapcsolódó kulturális hagyományok fotografikus feltérképezése a nemzeti határok, a társadalmi kihívások, a helyi hagyományok, a globális gazdasági folyamatok, a migráció, a turizmus, a természeti sajátosságok és a klímaváltozás összefüggéseiben.
Ebben a sorozatban a táj kizárólag a kék órában készült felvételeken jelenik meg. A sorozat azt a halmozottan kietlen, magára hagyott tájat vizsgálja, amelyet nemcsak az utószezon beköszönte, hanem maga a napszak is elhagyatottá tesz: az esti vagy hajnali kék óra, amikor az emberek még nem, vagy már nem veszik birtokba a tájat.
A megjelenő, olykor szándékosan, olykor véletlenszerűen létrejövő fényjelenségek és képi hibák egyfelől kísérletek a nyelv írásjeleihez hasonló képi írásjelek létrehozására, másfelől a táj pillanatnyilag láthatatlan igazságára, múltjára és jövőjére utalnak: az emberi jelenlét és dekonstrukció nyomaiként működnek.
Dontasz Zoi a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfia BA és MA szakán végzett. Munkája a fotográfia, a 3D-képkészítés és a virtuális környezettervezés határterületein mozog, gyakran a fizikai és digitális terek között átjárva álomszerű vizuális világokat hoz létre. Munkáiban azt vizsgálja, hogyan befolyásolja a technológia a jövőről alkotott képünket, valamint azt, hogyan látunk, emlékezünk és élünk meg érzéseket a digitális környezetekben. Kutatási területei közé tartoznak a biotechnológia, a poszthumán elméletek, a spekulatív design, valamint a fotográfia és a technológia közötti kapcsolat.
A Promethean című sorozatában azt vizsgálja, hogyan alakítja át a biotechnológia az élethez való viszonyunkat, miközben egyre elmosódik a természetes és a mesterséges közötti határ. A klónozás, a laborban tenyésztett szövetek, a programozható sejtek és a genetikai módosítások új módon kérdőjelezik meg, mit tekintünk testnek és élőnek.
A sorozat képei erre a változásra reagálnak: kitalált élőlényeket helyez valós környezetekbe, kapcsolatot építve spekulatív életformák és lehetséges élőhelyeik között. A munka forma- és anyagbeli kísérletezésen keresztül bontakozik ki, amely ezeknek a lényeknek a vizuális megjelenését adja.
A középpontban az a kérdés áll, milyen felelősségünk van az általunk létrehozott életformákkal szemben, és hogyan határozzuk meg, mi számít „életnek”, amikor a biotechnológia egyre inkább a valóság részévé válik. A projekt nem ad konkrét válaszokat, hanem egy bizonytalan, nyitott teret hoz létre, ahol az élet, a technológia és az etika viszonya újragondolható, beleértve a kontroll, a gondoskodás és a felelősség kérdéseit is.
Fehér Szebasztián művészi látásmódját nemzetközi környezetben is formálta: 2025-ben a bristoli University of the West of England (UWE) ösztöndíjasa volt, majd ugyanebben az évben munkái bemutatkoztak a hágai Royal Academy of Art (KABK) és a MOME közös tárlatán is. Kárpátaljai származása alapvetően határozza meg alkotói attitűdjét; munkáiban az identitáskeresés, a személyes és kollektív veszteség, valamint az elszakítottság traumái fonódnak össze. Alkotásaiban a családi háborús traumák és a mélyen személyes, érzéki motívumokkal átszőtt szenvedéstörténet közötti folyamatos belső feszültség jelenik meg.
„Van egy hely az elmémben, ahol minden kimondatlan érzés, meg nem osztott gondolat és fájó emlék összegyűlik. Olyan tapasztalatokról van szó, amikről nem tudok vagy talán nem merek beszélni. Néha csak nem állok még készen rájuk, máskor mintha a világ törvényei mondanák, hogy ezeket nem szabad hangosan kimondani.
Ez a hely nem állandó, hanem folyamatosan változik. Felemelő pillanatokban hatalmasnak érzem, tágasnak, szinte szabadnak. De aztán jön egy szó, egy helyzet, vagy akár egy jelentéktelen mozzanat, ami visszaránt, és hirtelen minden összezsugorodik. Ez a világ egyszerre nevetséges és fájdalmas – akár színház vagy egy cirkusz, ahol én vagyok a porondmester, a színész, és a főattrakció. A darabok, amiket itt előadok, mindig ugyanarról szólnak: ugyanazok az események, a sérülések ismétlődnek egy végtelenített belső körforgásban.
Az I never sleep before I fall asleep című sorozat célja, hogy kézzelfoghatóvá tegyem ezt a belső világot. Feltárni a menedéket, ahová az érzések menekülnek, ahol laknak, és ahonnan a háttérből irányítanak. Egy zárt, különös tér, egy burok. A megrendezett képeken teátrális és cirkuszi motívumok segítségével keltem életre ezt a belső színpadot.”
Gyuricza-Osváth Judit személyes tapasztalatokból kiinduló, dokumentarista érzékenység által formált alkotói gyakorlata az emlékezet, az identitás, a belső érzelmi folyamatok és a mindennapi élet kérdéseit vizsgálja. Munkáiban az intuitív képi világ tudatosan megtervezett jelenetekkel találkozik.
A Paradicsom Tiszta Képe című sorozatában azt vizsgálja, miként hoztunk létre gyermekként párhuzamos univerzumokat, hogy elmeneküljünk a valóság elől. Bár a projektet a művész saját gyermekkori emlékei inspirálják, célja, hogy túllépjen a személyes visszaemlékezésen és egy tágabb, közös tapasztalat felé nyisson. Azokat a gesztusokat idézi fel újra, amelyek egykor lehetővé tették számunkra, hogy átalakítsuk a valóságunkat: jelmezeket viseltünk, búvóhelyeket építettünk, és történeteken keresztül teljesen új világokat teremtettünk. A sorozat központi helyszíne a művész gyermekkori kertje, amely egyszerre jelenik meg fizikai térként és szimbolikus menedékként, a visszavonulás és az átalakulás archetipikus helyszíneként. Gyermekként belső menedékeket hozunk létre válaszul egy olyan világra, amely gyakran kiszámíthatatlannak és nyomasztónak tűnik. A képzelet révén azonban a valóság formálható, újrarendezhető és elviselhetőbbé tehető. A projekt a vágyakozással, a hiányérzettel, az önmeghatározással, a belső átalakulással foglalkozik, valamint arra reflektál, hogy miként értelmezzük újra környezetünket annak érdekében, hogy visszanyerjük az irányítás, a biztonság és a koherencia érzését.
A sorozat címe, ‘A Paradicsom Tiszta Képe’, Peter Handke ‘Dal a gyermekkorról’ című verséből származik. A cím a gyermekkori emlékezet paradoxonára utal: egy tisztának és élesen körvonalazottnak tűnő kép iránti vágyra, amely ugyanakkor elkerülhetetlenül konstruált és törékeny. Egy idealizált belső tájat idéz meg, a paradicsom mentális képét, amely nem rögzített valóságként létezik, hanem az emlékezet és a vágy által formált, gondosan konstruált vízióként. A sorozat kézzel készített jelmezek, saját építésű konstrukciók és finom performatív gesztusok bevonásával valósult meg. Ezen elemek révén a projekt egyszerű eszközökkel teszi láthatóvá a párhuzamos világok keretrendszerét, a szerepek megteremtését és a tér átformálását, mint a belső cselekvőképesség aktusát. Az analóg folyamat anyag- és időalapú természete megerősíti az emlékezet rétegzett minőségét és ellenpontot képez a kortárs képalkotás gyorsaságával szemben.
Helmli Fanni művészeti érdeklődése középpontjában azok a mindennapi gesztusok és kapcsolódási formák állnak, amelyek gyakran észrevétlenek maradnak, mégis meghatározó szerepet játszanak az emberi kapcsolatok alakulásában. Jelenlegi munkáiban a férfi barátságok és az érzelmek komplexitást vizsgálja. Különösen foglalkoztatja a férfiak közötti intimitás, a sérülékenység, a gondoskodás, az érzelmek kifejezésének különböző módjai, valamint az, hogy ezek miként jelennek meg a társadalmi elvárások és nemi szerepek tükrében.
„Matyi építész hallgatóként – közvetlenül a diplomája megszerzése előtt – közel fél évet töltött a Tündérhegyi Pszichiátrián. Akkoriban nem értettem a döntését. Volt mögötte család, barátok, egy támogató közösség. Elkezdett érdekelni, hogy egy ember miért hoz meg egy olyan döntést, hogy bemegy a pszichiátriára önként, bármilyen kényszer nélkül. Szóval mi vezeti el idáig és egyáltalán megéri-e. Ahhoz, hogy jobban megértsem, arra kértem, hogy teljes őszinteséggel és cenzúra nélkül, egy interjúban mesélje el a történteket.
Az interjúban sokszor megemlíti az őt körülvevő falakat, és mint építésznek, neki arra kell törekednie, hogy ezeket a falakat megalkossa, felépítse. De ő ebben a másfél évben azon volt, hogy a falait lerombolja és porrá zúzza. A képek az álom és a valóság kettősségét mutatják egyszerre, Matyi belső világát és az én külső nézőpontomat. A sorozatban felhasznált makettjeit és tervrajzait cianotípiával blueprintté alakítottam, így a tervek negatívjai egyszerre idézik meg az építés, a bontás és az újrakezdés folyamatát.
A 2025-ben készült Breaking down my own walls… Yet I’m the one who has built them… I’m an architect című projekt számomra nem a pszichiátriáról szól, hanem arról a felismerésről, hogy a túléléshez néha nem új falakat kell emelni, hanem le kell bontani a régieket.”
Zsiros Ádám munkáiban intuitív megközelítést alkalmaz; a test, a lélek, a szellem hármasából kiindulva alkot. Szereti bevonni a véletlent, amiben személy szerint nem hisz. A fotográfia mellett az animáció, a szobrászat, a hang, a textil, a performansz művészet és az installációk is inspirációs forrásként szolgálnak számára. Praxisában kiemelkedő szerepet kap egy biztonságos tér megteremtése, amely elengedhetetlen feltétele az alkotói folyamatának. Szeretne közösen elmélyülni más alkotókkal, illetve, szándéka a fotográfia és az önismeret kapcsolatát tovább kutatni.
„2026. áprilisában elhunyt az Édesanyám. A Becoming Wind című sorozatomban a halálát és az azt megelőző betegségét dolgozom fel. A családom élete felfordult, amikor kiderült, hogy Anyának rákja van. Ebben az időszakban a fotózás szolgált mentsváramként. Eleinte reményteliség, majd bizonytalanság, sürgősség és erőlködés szőtte át a mindennapjainkat. A fotók ennek a megterhelt érzelmi állapotnak az lenyomataként élnek tovább. Az esemény feldolgozása mellett célom az is, hogy a környezetemben felhívjam a figyelmet az emberi élet törékeny és múlandó természetére.”