Habár az emberiség évezredeket töltött belső terek kialakításával és azok minél komfortosabbá tételével, a falak mindig elválasztanak. Minthogy nem lehetünk egyszerre kint is és bent is, hol kizárnak, hol bezárnak, hol megóvnak, hol megfosztanak valamitől. Az ember számára, aki minden alkalommal egzisztenciális funkcióval ruházza fel ezeket a falakat, dichotóm jellegük ellenére sem léteznek egyszerre két minőségben. Nemhiába hát, ha minduntalan az újra meg újra valamit eltakaró falak vonzásában élünk.
Hugyecsek Balázs kiállításának alapja is az épített környezet, melyet anyaghasználatában éppúgy, mint formavilágában elidegenedés jellemez, ahogy folyamatosan átalakuló világunk mögötti szándékosság detektálására tesz kísérletet a Vajda Lajos Stúdió Pinceműhely téglái között.
Amint Kőmíves Kelemennéről, a magyar népballada falbaépített asszonyáról, úgy az épülő kínai nagy fal története során is lábra kapott a legenda, miszerint halottak csontjai biztosították a megfelelő kötőanyagot. Úgy tetszik, az ember és a fal két egymást feltételező létező a világban. Amióta egyik ujjunk szembefordult a többivel, a mancsból lett kéz maga jelöli ki az evolúció főbb állomáspontjait, mintegy az építés lehetőségét nyújtva. Jóllehet a fal, ami évszázadokig épült a kudarc monumentális emlékműveként megfelelő metaforája lehetne újkori civilizációnknak is.