P: – Van akivel úgy lehet társalogni, hogy ide-oda csaponganak a megkezdett gondolatok és nem érkeznek el egyik helyről a másikra, nem feltétlenül zárul le egy-egy elindított dolog és ezt szeretem.
P: -Ez a fajta kommunikáció – a beszéd – nem működik, mert egyfelől lassú, másfelől kevés. A legegyszerűbb dolgok is át tudnak fordulni: hopp valamit gondolok és a következő pillanatban már át is változik, ha továbbgondolom…
K: -Szóval szerinted nincs fix valóság sem?
P: -Nincs
m e g f o r d u l t a z i d ő k e r e k e . t u d o m i s h o l .
K: -Az utóbbi években rengeteg rajzot, kis képet csináltál. Egy-egy rajz önállóan is működik, mégis inkább installációkba építve állítod ki őket. Nem felelne meg jobban a könyv forma nekik?
P: – Az installációkban nem lineárisan vannak egymásután, így jobban átláthatóvá válik a közöttük levő hálózatos összefüggés. Egyébként szeretnénk egy könyvet is összerakni egyszer.
K: -Az installációk elemeként gyakran használsz táblákat. Mint tüntetőtábla, iskolatábla, rajztábla, sőt a rajztáblákból egy lebegő tetőt is építettél.
P: -A tábla egy nagyon egyszerű hordozó felület. Alapmédium, ami felhívja a figyelmet, a tanítás, üzenet, vagy felkiáltás közvetítésére. A kiállításokon általában marad egy távolság a néző és a mű között. Én szeretném valahogy jobban bevonni őket, hogy máshogy nézzenek. A Madármeditációnál például, azért használtam a kis rajztáblákat, hogy kézbe vehetők legyenek a rajzok, bár ez ott nem igazán működött.. A tetőhöz egy erdei hangulatot képzeltem el, mit egy esővédő, ami alá be lehet húzódni
t e g n a p k e r e s z t ü l g y a l o g o l t a m a v é g t e l e n e n . h á t n e m m o n d o m .
K: -A tetőn lévő rajzok jelentős stílusbeli eltéréseket mutatnak, és a dátumozásokból is sejthető, hogy nem az installációhoz készült sorozatról van szó.
P: -Valóban nem. Saját élményeimet, megfigyeléseimet folyamatosan rögzítem, így utólag naplóként is tudom őket használni. Úgy értem ezek az összefűzetlen lapok kiadnának egy naplót.
m i n d e n s z é p b ő l v a n
K: -Többször voltam tanúja, hogy gyerekrajznak vélik a képeidet, ami szerintem felületességből ered. Bár kétségtelenül sok hasonlóság van, – tiszta, egyszerű látásmód – de azért ezek mégis egészen máshogy vannak kidolgozva. Inkább a gyerekeknek szóló mese-, vagy tankönyv-illusztrációkhoz hasonlíthatóak. Egyébként sok gyerekrajz, sajnos már nem rendelkezik igazán nagy szabadságfokkal a nagyon korán betanitott szabályok miatt.
P: -Egyszerűen élvezem, ahogy alakul egy kép. Sem a rajzaimnál, sem az építményeimnél vagy más munkámban nem célom, hogy technikai bravúrral rukkoljak elő, amitől a néző hasra esik, és az az érzése lesz, hogy ezt ő nem tudná megcsinálni. Becsmérlésnek veszik, ha valaki egy alkotás kapcsán azt mondja: „Ilyet én is tudok.”. Pedig ez át is fordítható: aki azt gondolja, talán közelebb kerül ahhoz, hogy fogjon egy ceruzát. Míg ha a egy mesteri kivitelű műben a tehetséget, technikai rutint tiszteli, akkor kevésbé merne megnyilvánulni ezekkel az eszközökkel. Pedig talán fontos lenne, hogy az emberek életében természetes legyen néha rajzolni. Ez azt jelentené, hogy kicsit lelassítanának és megfigyelnének valamit, akár saját magukat. Így hosszú távon jobban ismernék és jobban tudnának vigyázni is a természetre és egymásra. Persze nem a rajzolás az egyetlen ilyen tevékenység. El lehet menni például dobolni. De a rajzolás a legkönnyebben elérhető bárkinek. A figyelem a lényeg, amit gyakorolni kell, ez egy természetes – tehát nem elfojtó – út a nyugalomhoz is.
P: -Sokan csak akkor állnak meg nézelődni, ha történik valami váratlan, ami kicsit lelassítja a megszokott tempójukat. Ám, ha kiborítanak egy pohár vizet, megállnak ugyan feltörölni, de közben átkozódnak, pedig lehetne kicsit gyönyörködni a kiömlött tócsában és elmerengeni azon, hogy mi is az a H2O, és örülve a röpke pillanatnak, ami kizökkentett a megszokott kerékvágásunkból, mosolyogni az egészen. A szitok helyett köszönetet lehetne mondani annak a valaminek, ami megállított minket egy kis időre.
P: -Elmesélek egy szépet, ami a játszóházban történt. Egy kislánynak adott az anyukája inni, de ő véletlenül kiloccsantotta a pvc-padlóra. Nem keletkezett kár, az anyuka mégis mérges lett és kiabálni kezdett. A kislány nem figyelt rá, csak azt suttogta: „napocska”. A földön a kiloccsant sárga üdítő napocska formában folyt szét. Az anya mindezt nem vette észre.
m i n d e n ü t t o t t v a n , a h o l c s a k s z e r e t l e n n i
K: -Vannak motívumok, amik sokszor visszatérnek. A képeidet többször is megrajzolod. Sőt mások által készített képeket sem átallasz is újrarajzolni, újrafesteni.
P: -Hibás gondolkodásnak tartom, ha valaki azon görcsöl, hogy mindig újat és újat találjon ki. Nem csak úgy lehet újra felhasználni a dolgokat, hogy szemétből építesz szobrot, hanem szellemi síkon is.
P: -Nekem nem fontos hogy én találjam ki, mindegy hogy ki találja ki, a jó dolgok azok jó dolgok és azokat népszerűsíteni, közvetíteni kell. Egyébként is ha beépítesz valamit a saját dolgaidba, más helyzetbe kerül, megváltoznak a jelentésrétegei is.
k i h o g y l á t j a ú g y a l a k í t j a
K: -Gyakran előjön a kérdés, miért és kinek fontos, amit csinálsz.
P: -Hülye kérdések ezek! Művésznek lenni nem egy kiváltságos helyzet. Elsősorban magamnak csinálom, de mire bemutatásra kerül, átalakul, csökken a személyes tartalma.
P: -Nem is tartom szerencsésnek, hogy én adjak értelmezést, mert az nagyrészt rólam szólna, ami a nézőnek nem kell, hogy érdekes legyen. Az lenne jó, ha a felfejtést mindenki a saját bensőjére építené. Mint ahogy a Tarott-nál a kártyákat, vagy a Ji King verseket értelmezi valaki, mint útmutatást az élethez, akkor az éppen kihúzott lapoknál vagy jeleknél nagyobb szerepe van annak, hogyan értelmezzük azokat. Innentől ez egy önismereti jóga.
P: Ha elmondanám melyik mű pontosan mit is jelent számomra, azzal leszűkíteném. Ha azt mondom, tessék ez egy teáskanna, akkor vizet fogsz benne forralni, pedig szükség esetén lehetne benne krumplit is főzni, vagy szép hangja van és zenélhetnél vele…
A d m i r u v l a m o n d o n k a j e l m a n t r i g i s a l v i *
(*csodáld a világot és kitárul)
K: -Akkor most arról, miért is ez a sok fenyő, madár, gomba, szarvas és a többiek?
P: – Egyik éjjel rajzoltam egy szarvasos képet, ágasbogas agancsa majdnem teljesen beszőtte a rajzlapot és azóta folyton szarvast látok, kapok.
P: -Szeretem a nyugalmat. Az igazán szép és isteni élményekkel a természetben lehet könnyebben összeolvadni nem a városi forgatagban. Sokat barangolok hegyek között, erdőkben, bár mindig is városban laktam. Most a város szélén élek, de ez sem az igazi, néha fullasztó zsúfoltságot érzek. Egyszer szeretnék egy kis tanyára költözni. Vágyok rá, hogy reggel mikor felébredek mezítláb léphessek ki a zöld fűre, kavicsok közé.
Évekkel ezelőtt történt a városban, hogy hazafelé tartottam, de a cipőm törte a lábamat, gondoltam hülyeség tovább kínlódni és levettem. Így máris jobb! – gondoltam, és mentem tovább. Egyszer csak egy nénike szólt oda: „Kisasszony, ez ma már nem divat!” Először nem is értettem, miről beszél…
P: -Itt a városban is a természetet igyekszem megfigyelni. Próbálom a fákat, madarakat, felhőket látni és rájuk koncentrálni a beton helyett. Ez nem megy mindig könnyen, sokszor elkeseredek. A rajzaimban a megfigyeléseimet próbálom rögzíteni. Persze nem a látvány ábrázolásról van szó, hiszen ha valaki egy fenyőt akar látni, nem egy képen kell megnéznie, hanem el kell mennie az erdőbe, és ott tudja felfedezni igazán, milyen is egy fenyő.