Fényelés

A Nemzeti Kulturális Alap évek óta minden évben több mint egy tucatnyi fotográfus és fotóelméleti szakember munkáját, kutatását támogatja anyagilag. Idén fogalmazódott meg először az igény, hogy a kiválasztott pályázók egy kiállítás keretei között mutassák be az ösztöndíj segítségével készült műveiket.

A Fényelés című tárlat, ahol vetítésekkel is találkozhat az érdeklődő, arra hivatott, hogy lehetőséget adjon az elkészült sorozatok és alkotási folyamatok minél teljesebb megismerésére.

A különböző látásmódot, stílust és fotográfiai nyelvezetet alkalmazó művészek annyiban kötődnek egymáshoz a fénnyel való képalkotáson túl, hogy munkáik jelenleg egyidőben láthatóak Mai Manó egykori műtermének falai között.

A látogató egy viszonylag széles panorámán keresztül fedezheti fel és vizsgálhatja meg a kortárs magyar fotográfia eltérő útjait, 13 képviselőjének tavaly készült alkotásain keresztül.

Bartha Zsolt Péter (1962) Csarnokok című sorozatában elhagyott ipari épületek részleteit teszi főszereplővé. A képeken különös módon találkozik az ember által emelt, geometrikus formavilág rendje és az idő erejének szabályozhatatlan alakzatai.

Fekete András (1976) képriportjának témája oroszországi fiatalkorúak kiképzése, mellyel a nacionalista fegyverkezés szindrómájára mutat rá. A realista felvételek a "Zashitnyik" szervezet működését dokumentálják, személyes találkozásokkal, a mindennapokon keresztül.

Gulyás Miklós (1957) Pannon Visual Discount címen egy fotográfia alapú művészkönyvet készített, melyben szokatlanul, a montázs-technikájával használja fel a kereskedelem látványvilágának elemeit. Iróniával tekint a fogyasztói társadalomra és "alapanyagára": egy idoben vet pillantást gyökeresen különbözo, de jól ismert jelenségekre, termékekre és áldozataikra, azaz ránk.

Illés Barna (1964) A Moszkva című sorozatában a főváros egyik központi – a legtöbb ember számára emlékfoszlányokat, hangulatokat előhívó – terét választotta fotémának. A spontánnak ható, fiatalokról készült felvételek igazán észre sem vett élményeinket idézik fel a helyszínről: ismerősek, mégis valószerűtlenek egyszerre.

Koncz Zsuzsa (1941) már évek óta a mozgásművészet megörökítésére koncentrál és fényképein az emberi testek és a tánc nyelvének végtelen formai és érzelmi változatainak pillanatait ragadja meg.

Kovács Melinda (1969) szürreális, mégis harmonikus csendéleteket készít, melyekhez erős szimbolikus töltettel rendelkező tárgyakat, növényeket és halott állatokat használ fel. Munkájában a festőiség találkozik a szokatlannal és a visszafogott szín és formavilág a súlyos jelképrendszerével együtt egy "másik szférába" invitálja a nézőt.

Minyó Szert Károly (1955) fotográfiái egyedi, kézzel készített és alakított struktúrák. Tájkép Zavaró Elemekkel című sorozatában ismert környezetünknek ad új képi megfogalmazást, fizikai helyszíneket kémiai véletlenekkel ír újra és kísérleteivel irracionálissá alakítja a valóság hétköznapi képi megjelenését.

Sípos Dániel (1980) Modellek/Otthon fotóetűdje részben vagy teljesen a testük bemutatásából, kifejezőerejéből élő fiatal nők szokatlan, saját otthonukban készült portréiból áll. A megrendezett, privát terekben készült képeken abszurd helyzeteket figyelhetünk meg, melyek az exhibicionizmus és az intim, mesterkéletlen viselkedés furcsa disszonanciájával telítettek.

Szabó Dezső (1967) munkáiban szemfényvesztésre törekszik, a közvetlen környezetünkből és a médiából ismert képeket, valóságszeleteket konstruál újra. Épített makettjei a pszeudo-valóság nyelvén szólnak a fotográfia hatalmáról, a kiállításon bemutatott fekete fehér filmjében egy szélmalom-szimulációt láthatunk, minimalista rendezésben.

Tasnádi László (1954) újabb experimentális fotográfiáinak kompozíciós és szimbolikus összekötő eleme a kör, mely hol bekeríti, hol éppen annak átlépésére készteti az ábrázolt témát. A manipulált képek többfajta idő és tér találkozását teszik lehetővé, bennük szubjektíven egyesül az emberfeletti a hétköznapival.

Urbán Tamás (1945) 2008 óta kutatja a magyar rendőrségi fotózás történetét – kiterjesztve korábbi, gyakorlatban szerzett ismereteit a múltbeli, mások által készített fényképekre, dokumentumokra. A Magyar Rendőr című újság archív anyagának – még nem végleges – feldolgozott változata az interneten elérhető és a bűnügyi fotográfia tanulmányozására ad egyedi lehetőséget.

Vancsó Zoltán (1972) Szándéktalan Fény című, nemrégiben elkészült fotóalbumának képei a nézőt földi és égi utazásra kalauzolják. A fekete-fehér piktorializmus és szociofotográfia között egyensúlyozó alkotások nosztalgia közeli hangulatokat, a céltalanul utazó pillanatnyi élményeit, vízióit közvetítik.

Varga István (1967) Napfelkelte című sorozatában olyan képekkel találkozhatunk, melyek azokat a párás pillanatokat idézik meg, mikor a nap első sugarai jelenésszerűen, először pásztázzák végig a tájat.