Kedves Barátaim,
afféle captatio benevolentiae-ként hadd kezdjem szerénytelen mentegetőzéssel: bár már huszonöt évet töltöttem a pályán – művészetírás, művészettörténet, esztétika, ilyesmi – , sosem rendeztem és csak ritkán nyitottam kiállítást, sőt, megvallom, csak a legszükségesebb esetben nézek kiállításokat. Nem kedvelem a megnyitókat, csak ritkán járok ilyen alkalmakra; nemigen írtam még katalógus-előszót sem és rendszerint kerülöm a laudációs műfajokat is. Esztéta vagyok, aki kevésbé a történeti-műtörténeti, a szociológiai, a kereskedelmi összefüggésekben, az alkotók pályarajzában, mint inkább a művek közvetlen tapasztalatában érdekelt. Mit keres itt egy magamfajta interpretátor? Tisztában vagyok persze azzal, hogy az úgynevezett művészeti életnek, a kultúra nyilvánosságának szüksége van efféle társasági alkalmakra, ahol az érintettek, művészek, műbarátok, műértők és műélvezők találkoznak és koccintanak egymással. De legyünk őszinték: ki az, aki a vernisszázs nyüzsgésében, ismerősök pillantásait vadászva vagy kerülve, udvarias vagy informális diskurálás közepette komolyan tud foglalkozni – a képekkel? Nem úgy van-e, hogy az ember, rossz lelkiismeretét megnyugtatandó, ilyenkor legalább magának megígéri: eljövök egyszer egyedül is, mert azért a képek is érdekelnek? S még tovább menve – ki az, aki egy ilyen zajos alkalommal érdemben is odafigyel egy szövegelőre, aki épp ezt a percet találja alkalmasnak, hogy a képek ürügyén szép és okos dolgokról beszéljen? Ez bizony, valljuk meg, vesztett helyzet, amely nagyonis indokolja, hogy a kiállítás megnyitója hallgatói jóindulatáért esedezzék – ha már elvállalta a feladatot.
Tulajdonképpen ehhez a második látogatáshoz szeretnék kedvet csinálni Önöknek és magamnak is – néhány egyszerű megfontolást ajánlva figyelmükbe. Ezért ebből a szempontból tennék javaslatot e művek majdani befogadására.
Mindenekelőtt: keressünk olyan időpontot, amikor üres a ház, senki nem mozog, nem beszél, nem lebzsel körülöttünk. A festészet általában, de az a fajta, amellyel itt és most találkozunk, azt hiszem különösen szereti a magányt és a csendet, pontosabban az elnémulás, a beszéd felfüggesztésének állapotát. Túlságosan sokat szövegelünk, magyarázunk, elmélkedünk a képekről – különösen mi, műtörténészek, kritikusok, művészeti írók, – mintha a fogalmi beszédben, az elődök és minták keresésében, a stilisztikai és a tipológiai besorolások játékában, a technikai leírások vagy a diszkurzív- történeti levezetések nyelvében keresnénk a biztosítékot, hogy uraljuk a terepet. És a képek látszólag egyből prezentálják magukat, úgy tűnik, minden azonnal látszik rajtuk – következésképp rájuk reflektálni is lehet egycsapásra, mintegy közvetlenül. Mondunk-e bármi esztétikailag érvényeset, ha például Lossonczy Tamással kapcsolatban egyből lírai absztrakcióról, a szürreális képzelet tékozló játékáról kezdünk beszélni? Mindannyian tudjuk, ismerjük, használjuk ezeket a szimpla referenciákat – de nem kellene várnunk valamennyit, mielőtt fogalmainkkal kényszeresen megszálljuk a képeket? Készek vagyunk-e a képeket kolonializáló nyelv felfüggesztésére, hogy ne akarjunk mindjárt beszélni, mindjárt értelmet kölcsönözni a képeknek? Nem a nyelv ellen beszélek, csupán arról, hogy hagynunk kell a képeket a szemünk előtt kibomlani, megmutatkozni, feltárulni. Hagynunk kell őket maguktól megtörténni, s ehhez csendet kell nekik teremtenünk, a saját várakozásunk csendjét.
Másodszor: szánjunk annyi időt a dologra, hogy ne kelljen folyton az órát néznünk – gondoljuk meg, hogy az átlag múzeum – kiállításjáró ember talán ha 20-30 másodpercet tölt egy-egy olyan kép előtt, amelyen alkotója alkalmasint hetekig vagy hónapokig, olykor évekig dolgozott. Lehet-e néhány másodperc alatt valóban észlelni, hogy mi minden történt létrejötte során ama bizonyos képpel, vagy ami ugyanaz, rajta? Mert persze vannak gyorsabban és vannak pepecselőbben dolgozó alkotók – de ezek a képek őrzik létrejöttük idejét. Azért olyanok, amilyennek éppen látjuk őket, mert úgy és annyi ideig csinálták, ahogy és ameddig készültek. Az alapozás, a festékfelhordás, a felületek eldolgozása, Tölg-Molnárnál a festék saját elsimuló játéka, Erdélyi Gábornál a selyemrétegekkel és a színintenzitással való manipulációk, Gál Andrásnál a monokrómiájában is hihetetlenül érzékivé felfokozott faktúra nem komplikált apparátusok, analóg vagy digitális mechanizmusok követhetetlen útjain születtek, hanem mindig eleven kéz és eleven szem munkája állította elő a valós időben – vagy azzal, hogy odanyúlt, vagy azzal, hogy nem nyúlt oda. El tudjuk-e képzelni a dolgokkal való matatást – ezen áll vagy bukik, hogy közelébe férkőzünk-e az efféle művészetnek. Miért is volna ez másként, mint ami egy hónapokig ugyanazon négyzetcenti fölé görnyedő németalföldi kézműves-miniátor áhitatos, végtelen türelme, vagy Rembrandt tusrajzának könnyű csuklómozdulatnyi ideje esetében történik?
A kérdés az, hogy hagyunk-e időt magunknak, adunk-e esélyt a képnek arra, hogy az feltárja a saját, mi pedig realizáljuk az ő idejét?
Harmadik javaslatom tehát: hozzunk magunkkal könnyű kempingülőkét vagy kérjünk a galéria kedves gazdájától egy széket – és ne röstelljünk kissé huzamosabb időre leülni egy-egy munka elé. Meggyőződésem szerint a képek lassú, kitartást igénylő, fárasztó dolgok – és minél jobbak, annál inkább: szemlélésükhöz, nyugalom, elfogulatlan figyelem, ellazultság kell. Fájós derékkal, türelmetlenül és ingerülten egymást kerülgetve nem szabad képeket nézni.
És ha módunk lesz egyszer egy efféle nyugalmas, meditáló körültekintésre, kérdezzük meg csendesen magunkat, hogy mit látunk valójában ezeken a titokzatos képeken, s hogy vajon azt szeretjük-e bennük, amit látni vélünk? Anélkül, hogy e kérdést itt sietősen megválaszolnám, engedjenek meg csupán egyetlen ötletszerű megfigyelést. A fénykép, a film, a videó és a digitális kép expanziója folyamatosan önmaga újradefiniálására készteti – egyebek mellett – a festészetet is: az a benyomásom, hogy a „vizuális kultúra” döbbenetes erejű paradigmaváltása nyomán, a lehetséges láthatóságok végtelen burjánzása közepette a festészet mindinkább a termékeny vakságra kezd tanítani bennünket. Nem a régi platonikus programról, nem a keresztény neoplatonikusok idealizmusáról és nem a modern misztikusok, Malevics vagy Mondrian aszketikus ikonoklazmusára gondolok – nem azokra, akik a látható világ bűnös-érzéki zűrzavarától egy éteri láthatatlanság igézetében igyekeztek megszabadulni. Nem: inkább egy új, sokkal gazdagabb és összetettebb érzéki kultúra igéretéről, amelyben a szem, ez a par excellence intellektuális szervünk feladja igényét, hogy azzal azonosítsa figyelme tárgyát, amit a szolgálólányával, a nyelvvel meg is tud neveztetni, vagyis hogy az értelem gyarmatosítsa az érzékeket: a szemnek meg kell tanulnia gyönyörködni saját tapintásában, amellyel végigsúrol, letapogat egy tökéletesen jelentéstelen, mégis végtelenül dús, telt és valóságos felületet, amellyel be tud veszni egy intenzíven hivogató matt festékanyagba, vagy fordítva, visszapattan egy kőkeményen csillogó, ébenfekete másikról – netán keresztülnéz finoman áttetsző felületeken. Nem keres valamit a pillantás, nem lát és nem beazonosít valamit, aminek aztán majd jelentést tulajdonít, – hanem tulajdon önmagát látja mozogni a tárgyon, él és élvezi önmagát is ebben a munkálkodásban.
Az itt most kiállító négy úgynevezett absztrakt festő, aki legalább öt generációt képvisel (igen, nem tévedés, a száz esztendős élő klasszikus, Lossonczy Tamás az ötből egymaga legalább hármat bevállalhat) – különféle poétikákat követnek, más-más technikákkal dolognak. De számomra egy dologban feltétlenül közösnek tűnnek: abban, hogy a képeket elsősorban nem jelentések, üzenetek, tartalmak közvetítőjének tekintik, nem enigmatikusan kódolt, következésképpen megfejtésre váró üzenetnek -inkább valmiféle örömtárgynak, olyasminek, amivel jól esik, amivel gyönyört okoz a bíbelődés.
Térjünk hát vissza később külön-külön, és élvezzük ezt a kivételes gyönyörűséget, amit a kiállítás címe is nyomatékkal ismétel meg:
festészet, festészet.
A kiállítást megnyitom.
Rényi András