Futurum Perfectum

A posztapokaliptikus gondolkodásban benne rejlik egy antropológiai és történeti paradoxon, miszerint egy olyan optikát kínál fel, melyen keresztül az ember visszanéz önmagára, mégpedig saját „bevégződése” után. Eva Horn kultúratudós szerint ez a futurum perfectum apokaliptikus fantáziája, melynek tárgya a jövő mint katasztrófa.

Az antropológiai paradoxon ott képződik meg, hogy vajon az ember képes-e kívülről reflektálni önmaga „eltűnését”, vagyis mennyiben és miként emberi még a túlélő tekintete? Illetve van-e története/történelme ennek a túlélőnek, ha a jelentésadó emberi világ legfeljebb csak romként hozzáférhető? Vagy valójában már csak természettörténet adódik számára, ahogy azt Walter Benjamin elképzelte, melybe az ember és a történeti világ geológiai üledékként integrálódik vissza?

A Futurum Perfectum című kiállítás a fenti kérdésekre próbál választ találni, miközben a posztapokaliptikus paradoxon képzőművészeti, illetve képpoétikai kontextusát vizsgálja. A tárlat középpontjában Lichter Péter Fagyott május című kísérleti horrorfilmje áll, melyet a Budapest Horror-szcénához tartozó képzőművészek és alkalmi szövetségeseik reflektálnak különböző mediális stratégiákkal.

A Budapest Horrorhoz leginkább a testábrázolás szubverzív formáit társította eddig a közönség, de a Futurum Perfectum a kísértetiesség esztétikájának egy másik dimenzióját hangsúlyozza ki, hiszen Lichter alkotása azt a kérdését kutatja, hogy létezhet-e még táj az „utolsó ember” számára? A tárlat feszültségét az esztétizáció és a materialitás közti feszültség szolgáltatja, mert a posztapokaliptikus tájaknak Lichter filmjében van egyfajta stilizált, éteri, már-már szimulákrumszerű lebegése, ugyanakkor ezt a lebegést megtörik az anyagiság hullámai.

A tájkép esztétizált maradványformái tehát a természet formátlan anyagiságával szembesítődnek, noha folyamatosan tudatosítni kell, hogy ez az anyagiság se rendelkezik semmilyen tiszta evidenciával, hiszen Fridvalszki Márk, Szűcs Attila, Keresztes Zsófia, Győrffy László és Kis Róka Csaba művei a materialitás művi, konstruált és/vagy digitális karakterét hangsúlyozzák ki.

A természet végidején a tájkép szimulációját az anyag és a tárgyak szimulációja egészíti ki, ugyanis nincsen már „lényege” ennek a természetnek, mert megkülönböztethetlenül elkeveredik a technológia különböző formáival, kódjaival és struktúráival. A természet, táj és anyag tehát egy színházi előadás motívumait alkotják, ahol az állandó és kölcsönös „mímelés” válik a meghatározó esztétikai stratégiává, miközben az ember nemhogy a szereplője, de mintha a nézője se lehetne már ennek az előadásnak.

Nemes Z. Márió