Halálos természet

A csoportos kiállítás több mint hatvan alkotásának legnagyobb közös nevezője az ember fogalma, pontosabban az emberi egzisztenciáról alkotott képünk átalakulása a huszadik században. Ezt a folyamatot az optika és az ismeretelmélet egymástól egyáltalán nem független fejlődése is markánsan befolyásolta. Az optika azonban itt és most nem pusztán a fénytant jelenti, hanem mindazt a technikai apparátust, amely a 21. század elején – a Helyszínelőktől a Dexteren át a Hazudj, ha tudsz című TV-filmsorozatig – megrajzolja az emberi test és az abban lakozó emberi szellem képét. Az ismeretelmélet kapcsán pedig kiemelendő az a diskurzus, amely az ember és a humanitás fogalmát adaptálni próbálta az orvostudomány, a biológia, az informatika és a kibernetika új eredményeihez. Manapság ezt a diskurzust poszthumanistának is szokták nevezni, mert a humanizmustól eltérően már nem annyira az ember és az emberi természet (biológiai és pszichológiai értelemben vett) lényegével foglalkozik, mint inkább a határokkal és az átmenetekkel, a köztes dimenziókkal és a hibrid jelenségekkel.

A tematikus tárlat bemutatja, hogy a 21. század elején milyen köztes, hibrid lények népesítik be a képzőművészet magyarországi univerzumát. A kiállítás az egyes életműveken belül azt szemlélteti a leglátványosabban, hogy az alkotók milyen képekből és történetekből építik fel hőseiket, és azokon keresztül saját magukat. A tárlat nyitánya a film világát idézi fel a legerőteljesebben. Fülöp Gábor az X-akták alapján hozza létre zavarba ejtően élethű UFO gyermekeit. Czene Márta Roman Polanski filmjének (Iszonyat) festői adaptációján keresztül konstruálja meg saját testéről és szelleméről alkotott képét. Fülöp és Czene egyúttal már rögtön a kiállítás elején játékba hozza a naturalizmus fogalmát is, egyrészt a faszobrászat, másrészt a fotográfia optikáján keresztül. Ez az optikai perspektíva ráadásul csak még összetettebbé válik Szabó Eszter és Magyarósi Éva esetében, akik saját rajzaik és akvarelljeik felhasználásával alkotnak személyes hangvételű animációs filmeket.

A filmek felől nézve Verebics Ágnes és Moizer Zsuzsa kiállított festményei is „gótikus” hatást kelthetnek, rémregényekre és kísértetfilmekre engednek asszociálni, miközben a szubjektum testi és lelki határait próbálják meg vászonra vinni. Velük szemben Kis Róka Csaba nem annyira a pszichothriller, mint inkább a darabolós horror filmek világát kapcsolja össze a romantika festészetének kolorizmusával és testképével, miközben a fallikus asszociációk a pszichoanalízis kultúrájához vezetnek. Látszólag a test roncsolásához lehetne fűzni Péli Barna plasztikáit is: torz figurái éppúgy a szubjektum kapitalista dinamikáját vizsgálják, ahogy Szabó Eszter „vásárlói”. Jóval játékosabban és esztétizálva nyúl ugyanehhez a kérdéshez Kovách Gergő: humanoid állatai ugyanolyan kísértetieseik, mint Verebics kompozíciói, vagy Szöllősi Géza egyszerre abszurd és horrorisztikus preparátumai.

A humor és a horror mezsgyéin bontakozik ki Máriás István (aka Horror Pista) és Karácsonyi László diorámáinak emberképe is, akik mitológiai és paleontológiai perspektívában tárgyalják újra az emberi természet kérdéseit. Karácsonyi mitológiája a keresztény bestiáriumoktól a kortárs képregényekig ível, sőt, egyes figurái még politikai áthallásokat is keltenek, ami Kis Róka és Fülöp Gábor humanizmusától sem idegen. Innen pedig már csak egy utolsó lépés a szerző és a szerzőség reflexiója, a művészi identitás direkt és ironikus beemelése a műbe, ami Nyári István, Győrffy László és Magyarósi egyes műveit is jellemzi. Ezzel a lépéssel a kiállítás végén egy újabb ördögi kör zárul be, hiszen a szubjektum mai helyét és fogalmát firtató alkotó azzal is kénytelen szembesülni, hogy a szubjektum mai képét ő maga is alakítja és formálja saját fantáziáin és figuráin keresztül.

A kiállítás egyes területeit csak 16 éven felüliek látogathatják.