Idővonal

Az emberi észleléssel egyszerre befogadható „kép” határai megszabják a mozgásterületet, a mondanivalónak be kell férnie egy látómezőbe, és meg kell tartani a néző figyelmét. Ennek a tudománynak a legnépszerűbb művelői ma kétségtelenül a „filmcsinálók”.

Igaz, kezdetben és ma is az egy blikkre befogadható állókép nagyban meghatározza a filmek látványvilágát is, még az akciófilmek esetében is, és az ún. művészfilmek a végletekig lelassított hömpölygése már szinte csak állóképek egymásutániságának érzékelhetők Tarkovszkijtól Bódy Gáboron át Jim Jarmuschig, Wong Kar-wai-ig, nem beszélve a mai amerikai film egy új irányáról, ami szinte csak egy szűk térben játszódó párbeszédekből, monológokból áll.

Czene Márta képeinek nagy részén több képmező van egy táblán, változó helyszínek, nézőpontok, léptékek, napszakok váltják egymást, enteriőrök, utcák, arcok és tájak. Egy film nézése közben megszoktuk ezeket az effekteket és ez a változatosság tartja ébren a figyelmünket.

A mai vizualitásunkat kétségtelenül a filmek határozzák meg, amiket Czene Márta egyenesen a „kép” mint médium, a „művészet” fogalom meghatározásához használ.

Pályája ugyan kevesebb, mint tíz éve indult, diplomája alig néhány éves, de már egypár korszakon túl van. A filmek képi világa előtt élénken foglalkoztatta a textus és a kép, a narráció és kép viszonya, amit Proust Az eltűnt idő nyomában posztmodern regény modellje, egy dekonstruktív elbeszélés ihletett, amire a „képi” dekonstruktivizmus jellemző, s a festő ezt valósította meg vizuálisan, amikor látszólag nem összeillő, de valójában egy látvány, egy gondolat köré csoportosított tárgyakat, személyeket festett meg.

A mai képzőművészet egyik fontos kommunikációs eszköze a festett kép aztán átalakult nála képregényszerű, hétköznapi történések leírásává, majd a narráció és a kép legszorosabban vett kapcsolatával foglalkozó művészeti ághoz, a filmhez fordult, és most is ez a terület határozza meg a munkáit.

A fotók minden sorozatának vázlatait adják, ahogy pl. a Fókusznál a fotók részeivé is váltak a munkáknak, úgy, hogy a tábla egyik felén egy fotót, a másik felén egy festményt látunk, de nehezen észlelhető, hogy melyik a fotó, s ez a rejtélyesség nemcsak a technikában, de a tematikában is végigvonul a képeken. Nem tudjuk pontosan ki a mesélő, ki a történet alanya, de az ábrázolások indukálják a gondolatainkat, saját képeinkkel, tapasztalatainkkal vegyülve új jelentésekkel telnek meg, és azon kapjuk magunkat, hogy magunkról gondolkodunk.

A képek valójában erre is szolgálnak, ahogy legfrissebb művei is, ahol már eltűnik a határ az egyes képkockák között, s egy összemontázsolt képmezőbe kerülnek a különálló jelenetek. Ez a módszer több információt képes egyszerre közvetíteni és több hangulatot, ami asszociációs úton az agyunkban egész történetté áll össze, kiegészülve saját képi tapasztalatainkkal.

Muladi Brigitta