Egy ilyen fogalomra elérhető vagy elérhetetlen álmok, vágyak, utópiák kavalkádja vetül, s úgy gondoltuk, érdekes lenne megnézni, hogy ma, Magyarországon, 17 évvel a politikai rendszerváltás után, hogyan alakulnak ezek az álmok és vágyak. Mégpedig, nem utolsósorban, egy olyan kiállítás keretében, amely Brazíliában, sőt éppen Rio de Janiróban zajlik, azaz egy olyan, az európai, illetve konkrétabban a magyar képzelet számára már-már mítikus, egzotikus délibábként ragyogó helyen, amely a Pradicsom egyfajta földi változataként működik az itt (Magyarországon) élő emberek képzeletében.
Ezen persze, adott esetben mosolyoghat az, aki történetesen tisztában van a mai brazil társadalom valóságával, problémáival és küzdelmeivel. Ám tudjuk, egy ilyen fogalomnak, mint az Éden, nem sok köze van ahhoz a konkrét földrajzi helyhez, ahová megálmodják, illetve projektálják, hanem sokkal inkább van köze ahhoz a helyhez, ahonnan a projekció történik. (Egyszer egy finn turista azt találta mondani Budapesten járva, hogy: „Hiába, itt délen egészen másmilyen az élet!” Erre mi, akik egyáltalán nem déli országként gondolunk magunkra, s folyamatosan délre, azaz Olasz- Spanyol- vagy Görögországba vágyódunk, a csodálkozástól eltátottuk a szánkat. Vagyis hát, úgy tűnik, tényleg minden relatív.)
S ezen a ponton szinte adja magát az a gondolat, hogy olyan médiumokban gondolkozzunk, amelyek maguk is kötődnek (konkrétan és átvitt értelemben egyaránt) a projekció aktusához: fotó (dia), videó, film. Felhívásunk tehát olyan, e médiumokban alkotó, magyar művészekhez szólt, akik készek arra, hogy saját, jelenkori, képzeletbeli Édenjüket vizuálisan megfogalmazzák. A több mint negyven beérkezett pályamű közül kiválogatott, s itt bemutatott kilenc mű a válaszok, illetve kifejezésmódok széles, s reményeink szerint reprezentatív skáláját nyújtják.
Eperjesi Ágnes „Az ifjú E. Á. újrajátszott keservei” című sorozata számára a diafilmet választotta médiumként, azaz egy olyan műfajt, amely sokunk számára, akik a hatvanas-hetvenes évek Magyarországán nőttünk fel közös, gyerekkori élmény. A diafilmes meséket egy kézzel továbbítható, jellegzetes alakú kis vetítőgép projektálta a falra (a kiállításon látható vetítőgép eredeti darab), s a mesék minden kockáját szövegek kísérték, amelyeket általában a szülők olvastak fel a gyerekeknek. Az egyszerre egyéni és közösségi élmény e kivételes hordozója egy olyan Édent, a gyerekkort idézi fel, amely másképpen már nem elérhető. Az itt látható képeket Eperjesi különböző, létező mese diafilmekből gyűjtötte össze, melyeknek segítségével saját történetét mondja el, eredeti, kamaszkori naplóbejegyzéseit felhasználva. A képeket, mivel diafilmek, fotónagyítás útján negatívba fordítja és élénk színekkel, meseszerűen (s egyben ironikusan) kiszínezi.
Fabrícius Anna „Non-lieu de mémoire” című munkája egy olyan képsorozat, amely múltban lezajlott, konkrét helyhez és időhöz kötődő, személyes és családi emlékeket, anekdotákat idéz fel oly módon, hogy a mára már visszavonhatatlanul megváltozott és személytelenné vált eredeti helyszíneket a képi, és a kép alá kézzel írt szöveges emlékezés erejével újra élettelivé, otthonossá varázsolja.
Fodor János „para” című műve olyan sorozat, amelyne fotói különböző helyszíneken készültek, s úgynevezett „környezetjobbító” szándékot rögzítenek, amennyiben a menthetetlenül urbánus és nagyon is evilági környezetbe ágyazott, s ezért groteszk Éden-pótlékokat ábrázolnak.
Kerekes Gábor „Városi meditáció” című videó- és hanginstallációjában a videokép alapját egy kör alakú kollázs-kép képezi, amely egy képzeletbeli várost ábrázol. A munka a képi- és hangeffektusok segítségével egy relaxációs állapotot hivatott előidézni, s végső soron a városi létről, a városban élés atmoszférájáról szól.
Komoróczky Tamás videója, a „To the Heaven Street 7 (There Is Milk Today)” talányos-ironikus mű, amelyen egy beazonosíthatatlan, fehér (édeni?) környezetben, egy fehérbe öltözött kamarazenekar látható, amelynek tagjai valamilyen indiaias hangulatú zenére playbackelnek, némi elcsúszásokkal tarkítva. Ugyanúgy lehetnek egy krisnás dalárda tagjai, mint elmebetegek vagy egy álom fragmentuma.
Koronczi Endre „extrémalvás” című videomunkája egy olyan kísérletet valósít meg, amely különböző helyszínreken a háborítatlan nyugalom, a belső béke és harmónia paradicsomi állapotát hivatott előidézni a célból, hogy a művész a kamera előtt aludni tudjon. „Vajon megteremthető-e nyilvános helyen ez az állapot?”, teszi fel a kérdést a művész. „Miként válik valamilyen helyszín Paradicsommá? Milyen belső folyamatoknak kell ahhoz végbemenniük, hogy egy tetszőleges környezet kapcsán Édenről beszélhessünk?” Koronczi 16 helyszínen keresi e kérdésekre a választ.
Ravasz András „Flow” című videója egy a szélben tengerként hullámzó, füves mezőre projektálja képzeletbeli Édenjét, Szabó Benke Róbert „Cunyi Yashi” című, férfiakat ábrázoló emberpársorozata pedig a tökéletes egymásbafonódás már-már földöntúli, harmonikus állapotában találja meg.
Végül, Szörényi Beatrix videó és fotó munkája a pálmafát, mint motívumot, illetve mint klisét veszi célba. „Az Édenképhez kapcsolódó elképzelések és klisék meglepően hasonlítanak a pálmamotívumhoz kapcsolódó vágyképekhez. A pálmafa – legalább is mi európaiak számára – egy más világ, egy ösztönösebb, de talán emberibb élet, illetve egy a civilizációnak hátat fordító életmód megtestesjtője,” írja Szörényi. A fotók a budapesti homlokzatokon, kirakatokon és cégtáblákon megjelenő pálmafákról készültek, a videó pedig egy pálmafa szállítását követi Budapest külterületéről a belvárosig. Az ironikus-abszurd mű új jelentésréteget nyer azáltal, hogy a riói kiállítótérben a motívum visszahelyeződik eredeti, organikus közegébe. Reményeink szerint, a többi mű ugyanilyen élénk párbeszédet képes kezdeményezni létrejöttük eredeti helyszíne, valamint a kiállítótér helyszíne, és közönsége között.
Bán Zsófia