A Várfok Project Room következő kiállításaként két generáció, két médium és két világ mégis egy, az emlékezet és az anyag metszetében való találkozásának ad otthont Korniss Péter fotográfiái és Joséphine Paul festményei által.
Korniss Péter a kortás magyar fotográfia egyik legjelentősebb alakja és a Várfok Galéria nagymúltú művésze. A magyar-francia származású Joséphine Paul Párizsban született, és jelenleg a párizsi Sorbonne Egyetem Művészeti Karának hallgatója. Munkáiban az emlékezés foglalkoztatja, Korniss Péter dokumentarista fényképeiből is kiindulva.
Paul 2023 óta használja Korniss egyes képeit inspirációs forrásként, kifejezetten a Kötődés kötetéből és A vendégmunkás sorozatából, amelyek egy eltűnő paraszti világot, illetve egy ingázómunkás életvitelét örökítik meg. Számára mindez egyfajta emlék-felfedezést jelent, melyben objektíven távoli, szubjektíven viszont feleleveníthető érzelmeket, helyeket és embereket idéz fel. Aleida Assmann az ilyen jellegű alkotói módszert nevezi nem pusztán „reproduktívnak”, amikor hiteles alkotás nem egy úgynevezett „tabula rasa”-ból, másképpen tiszta lapból, hanem egy előzményből kiindulva hoz létre újat.
A kiállítás az önmagukban is örök- és önérvényű, de ezúttal ihletként is szolgáló fényképek és az általuk kiváltott festmények együttes bemutatásával nem tagadja le, sőt kiemeli, hogy a szó tág értelemében vett, korábbi „képek” újraaktiválására kerül sor. Horányi Attila, az Egy archívum rétegzettsége című kiadványban, Barthes nyomán is állítja Korniss képei kapcsán, hogy a portré viszonylagosan hű megörökítése az alanynak, de az alkotó „személye/ssége” is alakítja azt. Míg Korniss fotóit „portréstátuszúnak” és nem kifejezetten portréknak nevezi, Paul jellemzően levágott kompozíciójú, akár egyszereplős festményeit is a korábbi érvrendszer mintájára már-már „csoportképstátuszúnak” is tekinthetnénk, ha elfogadjuk, hogy a művek szereplői azok alakítói, így jelen esetben Korniss, Paul, és az eredeti kép alanyának több évtizedes távolságból is észlelhető, érzékelhető esszenciája. A fekete-fehérségükben emelt, szinte drámai fényképek egy-egy hosszútávú történet egy pillanatban való spontán megragadásával szemben a színes, texturált és örvénylő vonalvezetésű festmények ad-hoc folyamatiságot idézhetnek meg. Jelen egymás mellé helyezés esetében is igaz lehet Horányi Attila következtetése, miszerint a humán tudományok koherenciaelméletére alapozva a képek nem egyenként, hanem együttes csoportukban bizonyítják hű kép jellegüket.
„A latin „re-” előtag a kultúra vétóját jelenti az idő folyásával és az elenyészés őrjöngésével szemben. A művészet képes megőrizni, megtartani azt és tisztelegni azelőtt, ami eltűnt vagy elveszett az idő sodrában. Az időben, az életben, a történelemben nincs visszaút, de a művészet képes néhány ugrást tenni. Minden indítékká válhat, amikor egy impulzus fogadásáról vagy újbóli észlelésről, újraértelmezésről vagy visszaszerzésről beszélünk.” – Aleida Assmann