A székesfehérvári múzeum kiállításán személyesebb témát dolgoznak fel: a szülő-gyermek kapcsolatot. A művészek munkásságát az óvodától kezdődően napjainkig bemutató mini életmű-kiállítás érdekessége, hogy a szüleik lesznek a kurátorok.
„Munkánk során gyakran azon kapjuk magunkat, hogy a szüleink iránt érzett megfelelési vágy beszivárgott a művekbe. Bizonyítani szeretnénk nekik, hogy nem hoztak rossz döntést, amikor gyerekkorunkban engedték, hogy művészeti pályára lépve azzal foglalkozhassunk, amit igazán szeretünk. Azóta is ők a kiemelt szponzoraink ebben – mind anyagi, mind lelki értelemben. Akkor is támogatnak, ha éppen nem is értik, mivel és miért foglalkozunk. Ennek ellenére egyre nagyobb motivációt éreznek műveink megértésére, amelyek kapcsán – a művészettel és a művészekkel kapcsolatos megítélést árnyaló – beszélgetéseket tudunk velük folytatni. Mára már attól sem riadnak vissza, hogy diskurzust kezdeményezzenek a koncepcióinkkal kapcsolatban, vagy akár új ötleteken törjék a fejüket. Eleinte nem tudtuk, hogyan is kellene kezelnünk ezt a helyzetet, most viszont elérkezettnek láttuk az időt, hogy szabad kezet kapjanak egy kiállítás erejéig, teljes betekintést engedve számukra az alkotás folyamatába.”
A szülők kurátorként való bevonásával az alkotók kölcsönös megértésen alapuló szituációt szeretnének teremteni. Hol van a határ az elvárás, a megfelelési kényszer, valamint az egészséges motiváló erők között? Vajon mihez kezdenek a – művészeti szempontból – laikus szülők egy kiállítás rendezésének feladatával? Mi alapján szelektálnak, hova teszik a hangsúlyokat? Milyen érzéseket kelt bennük és hogyan élnek a lehetőséggel?