Kibontva

A nádleri immár öt évtizedes múltra visszatekintő életmű egyik meghatározó pontja a folyamatos, mégis koherens megújulás, mely az alkotás metafizikájából mind mélyebb és mélyebb rétegeket tár fel. Ennek az útnak az eddigi legmarkánsabb fordulópontja a 2000-es évek elejének „fekete korszaka” volt. Az abból való kilépés nem egyszerűen a színek diadalát hirdette, hanem sokkal inkább azok fénnyel való átitatódását, ami 2009 környékén ténylegesen az arany és az ezüst használatához vezetett.

A mostani kiállítási anyag ehhez képest egy újabb fázist mutat: az elmúlt időszak légies, szinte áttetsző terei után egy markáns, reduktívnak ható, ugyanakkor mégis lírai fejezethez érkeztünk, a szürke tónusához. A szürke nem más, mint a fekete és fehér közti köztes állapot, ami ambivalens módon elnyeli a színek és a formák mellékes részleteit, így élesítve fel lényegi voltukat, a legigazabb minőséget hozva ezzel felszínre. A fekete korszakhoz képest másfajta, nehezebben megfogható transzcendenciát sugall és már önmagában is egy várakozással teli alapállapotot generál.

A szürke szín nyugalmának és homogén csendjének rendje átjárja a kiállítást. A hol egy-egy pont köré sűrűsödő, hol spirálban futó gesztusok mozgásba hozzák a teret, koncentrált formáikban finoman fénylik fel a jelentés. Energiák csomósodásának, erőterek kölcsönhatásának, párhuzamos univerzumok rétegződésének lehetünk szemtanúi, ahol a szinte áttetszővé oldott gesztusok látszólagos súlytalansága és spontaneitása mögött a legtudatosabb felkészülés és koncentrált alkotás rejlik. Az önmaga által létrehozott képi valóság nyilatkozik itt meg örökérvényű ideák formába öntése által.