Kortársak lőegylete

„A kiállítás ötlete egy jellegzetes, XVIII. – XIX. századi, de művészetszociológiai, vizuál antropológiai és hermeneutikai vonatkozásai miatt rendkívül jól aktualizálható tárgytípustól ered. A történelmi Magyarország területén egykor – nyugat-európai mintára – számos településen működött lövészegyletek életéhez, reprezentációjához szorosan hozzátartozó festett lőtáblákról van szó. Ezekből, a helytörténet, egyesületi történet, a céhes ipari keretekben tevékenykedő provinciális képzőművészet elbűvöloen beszédes és esztétikailag is rendkívül izgalmas dokumentumaiból több koherens tárgyegyüttes is fönnmaradt közgyűjteményekben (pl. a bajai, a soproni és a selmecbányai múzeumban). A tárgyak tudományosan feldolgozottak és korlátozottan hozzáférhetők. Számunkra azonban leginkább az a potenciál érdekes, amit ez a magas művészet terrénumán kívül rekedt műfaj a maga közvetlen társadalmi beágyazottságával, a helyi közösségek mindennapi életéhez kötődő mivoltával, szabadságával és esetenként szabadosságával képvisel – a maga társadalmi beágyazottságát ugyancsak (a legváltozatosabb formában) kereső kortárs művészet számára.

A kiállítás valójában nem is témát, hanem műfajt, ehhez kapcsolódóan standard méretet és formátumot ad meg olyan meghívott művészek számára, akiknek életművében a narrativitás, figurativitás, az emblematikus vonatkozások, a humor, az irónia és önirónia fontos szerepet játszanak.

A kiállítás a meghívott művészek által felkérés nyomán készített tárgyak mellett külön kabinetben mutatná be az eredeti, ihlető tárgytípus néhány kiemelkedő darabját. A projekt leplezetlen célja, hogy a születő műtárgyak egy része a Modern Magyar Képtár gyűjteményét gyarapítsa.”

A fentebb idézett szöveg a kiállítás eredeti programtervének részlete. A felkérést a kiszemelt művészek mindegyike örömmel elfogadta, a teljesítésben azonban a változatok széles skálája volt kimutatható. Volt, aki csak az ötletig jutott, a megvalósításra már nem futotta idejéből. Voltak többen is, akik régi, félbehagyott munkáikat „aktualizálták”, leheltek beléjük új életet. Ezt a műtárgylista kettős keletkezési évszámai jelzik. Akadt olyan résztvevő is, aki legeltökéltebb szándéka ellenére sem tudott új, ad hoc művet létrehozni, ezért régebbi munkáit küldte be. Így a technikai megkötéseknek nem felelhetett meg, ám a ki nem mondott tematikusaknak annál inkább. Műveit természetesen ugyanolyan örömmel állítjuk ki, mint azokét, akiket semmi sem akadályozott meg abban, hogy a felkérésre friss, még nedves munkákat, mi több, sorozatokat alkossanak.

Eddig a leltár (a műtárgylista) kommentárja. A mérleg érdemi része azonban izgalmasabb. A kurátornak nem voltak előzetes elképzelései provokációjának majdani eredményéről, mégis némi meglepetést okozott számára az az általános érvényű tapasztalat, hogy egy bájos XIX. századi társasági műfaj karaktere milyen egyértelműen csap át másfél-két évszázad múltán tragikus vagy groteszk modusba. (A csókok íze mézből áfonyába.) Erre kész a magyarázat: a mögöttünk hagyott XX. század történelme. Azé a századé, amelyben valamennyi kortárs kiállítóval együtt életünknek alighanem nagyobbik felét éltük le. Generációnk keserű felismerése: – hogy az egyik mű címét idézzem – Lőni nem játék. A mű tükör, a célkeresztben mi magunk vagyunk.

Várkonyi György