Kim Corbisier művei sikeres kísérletnek bizonyulnak nemcsak e cél elérésében, hanem a festészetet megújító mai tendenciák körében is, hiszen egy olyan sajátos stílust alakított ki, ami a hagyományos technikák alkalmazásán túlmutat. A szabadon hagyott vászonfelületek, az odavetett, illetve átgondolt festékfoltok, ceruzarajzok áttételek nélkül fejezik ki a gyors, dinamikus mai életritmust, a reakcióidő minden területen bekövetkezett rövidülését, a kommunikáció sokféleségét és folytonosságát. Művei valójában portrék, hiszen emberi alakokat, arcokat látunk, amelyek kommunikálnak a nézővel, olykor kitekintenek, máskor hátat fordítanak nekünk. Viszonyokat, magányosságot, életmódokat figyelhetünk meg néhány másodperc alatt, s habár Kim Corbisier képein a feliratok idegen nyelvűek, mégis úgy érezhetjük, az utca mindenhol ugyanaz, közös kommunikációs terünk, kultúrától, földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül, ahol mindannyian megfordulunk, kivisszük az arcunkat, a testtartásunkat, szemlére tesszük, megmutatjuk magunkat – szándéktalanul is egy szövet részeivé válunk, ezen a felületen azonnal, priméren kapcsolatba kerülünk a környezetünkkel.
Kim Corbisier nem véletlenszerűen találja meg szereplőit, hanem a megfigyelései nyomán összegyűlt anyagból az érdeklődésének megfelelő témákat választja ki. Városi tablóin szívesen ábrázolja az utcán dolgozó munkásokat, a bevásárlószatyorral küzdő családapákat. Gyermekkori traumáinak egyfajta „kibeszélésére” szolgál gyakori témája, a művészre, illetve a nézőre kitekintő gyerek, egy felnőtt oltalmában, vagy előszeretettel helyezi bele magát, mint nyugvópontot a siető tömegbe, amellyel mintegy reneszánsz gyökerekkel bíró művészattitudöt követ (például Raffaellónak a Disputából kitekintő arca).
Festményei a kezdeti egyszerű látványleképezésen túl montázstechnikával alátámasztott képzettársítások irányába mutatnak, és több fotó jeleneteinek egymás mellé helyezésével alakulnak ki. A mozgalmasságot nem csupán a fehér és színes felületek, a festői szépséggel kidolgozott és heves gesztusokként felhordott foltok aránya, de a műgonddal kitalált színdinamika is megerősíti.
Mindez a munkamódszer és végeredmény erőteljesen összefügg, termékeny kapcsolatban áll filmes tevékenységével, amely igencsak sokrétű. Aktív színészként, olykor díszletfestőként, máskor saját filmjének rendezőjeként is dolgozik. Több terepen is jelen van, az egész estés nagyjátékfilmektől (Pálfi György: Nem vagyok a barátod) a kísérleti filmekig. Legújabb kezdeményezéseit a performanszok terén érdeklődve várjuk.
Muladi Brigitta