Fajgerné Dudás Andrea legújabb műveiben az elmúlás és a halál tapasztalatát, férjének elvesztését dolgozza fel. A korábbi munkáira is jellemző, tabukat döngető nyers őszinteség ezúttal minden eddiginél személyesebb formában jelenik meg. Életének egyik legfájdalmasabb története mégsem marad meg az önéletrajziság keretei között: személyes vesztesége úgy válik univerzálissá, hogy a néző szinte a saját bőrén érzi a fájdalom, a hiány és a magány fizikai súlyát.
A test Fajgerné művészetében mindig is egyszerre volt médium, téma és személyes archívum. Legújabb festményein ez a test a gyászoló test: az, amely tovább él, miközben magában hordozza a múltat, a fájdalmat, a magányt vagy a tehetetlenség érzését. A festményeken Fajgerné néhol hibrid lényként jeleníti meg férje alakját, mintha egy köztes világ lakói lennének, valahol a jelenlét és az eltűnés, az élet és a halál határán. Saját testének hús-vér anyagszerűsége Jenny Saville testképeit idézi, míg a Guernica Fajgerné fájdalmának rétegeit és a szenvedés kollektív mivoltát erősíti. A személyes tragédia egyszerre marad intim és lép túl az egyéni történeten, utalva a halál univerzális elkerülhetetlenségére.
A művek ikonográfiájában megjelenik Durga, a harcias hindu anyaistennő alakja. Míg a sokkarú Durgát hagyományosan fegyverekkel és hatalmát jelképező tárgyakkal ábrázolják, Fajgerné saját alakját helyezi ebbe a képi hagyományba, kezéből azonban hiányoznak a harci eszközök. Kezeit ehelyett szinte könnyed tollakként ábrázolja, annak jeleként, hogy most gyengédségre és megértésre van szüksége. Ezáltal a hősi és a hétköznapi egymásba csúszik: az anya harca nem mitikus csatatéren zajlik, hanem az élet újra és újra elvégzendő feladataiban. A gyász idején a mindennapi, rutinszerű cselekvések különös jelentőséget kapnak: az életet akkor is fenn kell tartani, amikor az addigi világ rendje széthullott.
A sorozat egyik meghatározó eleme a víz, amely a tudattalan szimbólumaként is értelmezhető. A kék és zöld árnyalatokban megjelenő víz egyszerre a túlcsorduló érzelmek, a tudattalanba száműzött emlékek és a feldolgozás közege. Vízfelületei egyszerre idézik Monet tükröződő festőiségét és a fájdalommal együtt járó sötét, ismeretlen mélységet. A zöld azonban nem csupán a víz színe: a kórházi csempe zöldje is. Az élet és a halál közötti átmeneti, steril tér emléke így beleíródik a festmények színvilágába.
Fajgerné a gyászt nem lezárható történetként vagy lineáris folyamatként, hanem az állandó átalakulás állapotaként jeleníti meg. A veszteség nyomán az élet az alámerülés és a felszínre kerülés, az elmúlás és a továbbélés, valamint az elvesztett másik jelenlétének és hiányának folyamatos újratapasztalásává válik.