Neogrády-Kiss Barnabás kiállítása munkássága egyik meghatározó vonulatának, az önarckép-vagy szelfikészítésnek az erőteljes újrafogalmazása, fókuszba helyezése. Amíg korábban a vizuális önvizsgálat egy-egy adott téma kontextusában formálódott meg, legyen az egy gyermekfalu életének megörökítése, a saját látásának, látáshibájának vizsgálata vagy egy rezidencia program magányának megfogalmazása, addig most a saját test és saját arc, pontosabban ezek rögzítési módja, maga a fényképezés mint önértelmezés, önkeretezés a vizsgálatának tárgya.
Az alkotó nem pusztán saját magát figyeli és próbálja megérteni egy valós vagy virtuális tükörben, hanem éppen e tükröket, azaz kereteket, hogy azok, vagyis a folyton változó környezet, a tárgyi és emberi világ hogyan befolyásolja azt az ént, azt a testet, ami elszakíthatatlanul belenőtt, beleszövődött a világ szövetébe.
Neogrády-Kiss azonban nem pusztán a saját objektívje elé állítja, rögzíti saját magát, nem pusztán passzív és statikus alanya, elszenvedője az önarcképkészítésnek, hanem aktív, sok esetben játékos viszonyba kerül környezetével és a fényképezőgéppel. A képkészítés sokszor egy-egy kisebb performansz lenyomata. Az alkotó mintha nem elégedne meg az adott formákkal, hanem újabb és újabb kísérletekbe bocsátkozva keretezi és értelmezi újra saját magát, a magáról alkotott képet. Munkái számtalanszor lépnek ki saját kereteikből és kerülnek át más képek terébe, folyamatosan érintkeznek, permutálódnak és mozgásban vannak.
Neogrády-Kiss érzékeny és érzéki gesztusa egyszerre kitárulkozó és elzárkózó, rámutat arra a paradoxonra, hogy még ha mindent megmutatunk, láthatóvá teszünk is magunkból, ezer arcunkat, testünket ezerféle környezetben és keretben, belsőnket nem tudjuk közölni, átadni, az nem olyan könnyen lokalizálható, megfogható, megérinthető, mint a test, a hús. A léleknek nincs kerete, vagy ha van, megszámlálhatatlan mennyiségű és egymásban ékelődő keret, kontextus alkotja.