Bár Méhes Lóránt pályája során több különböző alkotói korszakot különböztethetünk meg – fotórealista festmények; Zuzu-Vető installációk, festmények és szobrok; misztikus festmények, tárgyegyüttesek; “retro-fotórealista” festmények -, pályájának egyes szakaszait összeköti a szimbólum-alkotás igénye és a rendkívül magas színvonalú technikai kivitelezés.
Méhes Lórántnak a 70-es években festett fotórealista portréi (pl. Főiskolai tanulmány, Személyi igazolvány, Modern festészet) pontosságuk, festői kvalitásuk és lírai kifejező erejük folytán azonnali elismerést vívtak ki maguknak, és máig legendásak. Vizsgamunkaként, a Magyar Képzőművészeti Főiskolán születtek, amikor ez a képalkotási mód az amerikai fotórealista festészetre és a magyarországi IPARTERV-re (Méhes László munkáira) utalva szimbolikus jelentéssel bírt és radikális gesztusnak számított. Méhes e festői korszakában feleségével, az énekesnő és színésznő Méhes Mariettával együtt a budapesti underground művészet 70-es évekbeli eseményeinek állandó résztvevője volt.
Méhes 1981-től 1987-ig barátjával, Vető Jánossal szerzőpárost alkotva Zuzu-Vető néven rendszeresen szerepelt hazai és külföldi rangos kiállításokon. Méhes és Vető filctollal készített rajzokat, akrillal, spray-vel festett vásznakat, csontból, tollból, tranzisztorból applikált kavicsszobrokat vagy általuk “kertnek” nevezett, rézgáliccal, tárgyakkal és festékporral rendkívül színessé tett installációkat hoztak létre. Kiállításaikat zenei performanszokkal nyitották meg. Zuzu-Vető munkáiban új volt a politikai-kulturális szimbólumok ironikus kisajátítása, a radikális, frivol hangnem és új volt a képek spontaneitása, primitívsége, látványossága és humora. Ez a “neoprimitív” művészeti nyelv Magyarországon a szentendrei Vajda Lajos Stúdió körében vált párhuzamosan alkalmazottá.
Méhes Lóránt figyelme 1985-től a vallások felé fordult, és 1987 óta ismét egyedül dolgozik. Misztikus festményeinek derült színvilága, és “kegytárgyainak” díszessége őrzi a Zuzu-Vető installációk vizualitását, de eltűnt a politikum, a spontaneitás és az irónia. A téma egy-egy személyes fény-emlék felidézésébol születik, a forma azonban hosszan tartó keresés és szigorú, fegyelmezett munka eredménye. A megfestett transzendentális fény és az elemi szimbólumok jelenléte mágikus-misztikus aurát ad a műveknek. A képek mind kompozíciós, mind tematikus értelemben klasszikus minták újraértelmezései. A képi idézetek alkalmazása, a szimbólumok kisajátítása és az átértelmezés együttes módszere Méhest a posztmodern képalkotás korai képviselőjévé avatja.
1999-től életművében egy újabb fejezet kezdődik. Munkamódszerét következetesen folytatva fejleszti tovább a korábbi alkotói korszakainak az eredményeit. A személyes élményeit rögzítő régi fotóit, “életképeit” festi meg. Az egykori fotók modelljei feleségei, Marietta, Csilla és önmaga, a fiatal Zuzu. A festményeken a fényképbe zárt pillanat átalakul: időtlenné, szimbolikussá válik. Ezek a “retro-fotorealista” festmények az emberi vágyak és az érzékelés sajátos, változékony természetének koncentrátumai – egyetemes érvényű és kvalitású megfogalmazásban.
Forián Szabó Noémi