Retrospektív

Ha létezik egyáltalán olyan, hogy „női princípium” a művészetben, akkor ennek egyik aspektusát jól lehet illusztrálni Szilágyi Lenke alkotói attitűdjével. Ő ugyanis abszolút közvetlen viszonyban van a fotóművészettel, szinte ösztönösen árad belőle. E spontán, magától értetődő viszony talán tényleg valami „női elem”, a férfiakra inkább jellemző akarati vagy ideologikus alkotói alapállásokhoz képest. Ez az eredendő személyesség azután átjárja az életmű minden bonyolult momentumát, ilyen formán művészetének értelmezésében kulcsfogalomként kínálja magát.

Művészet és élet ilyen irreális egybemosódása egyébként egyáltalán nem veszélytelen állapot. A művészet tudniillik szinte minden ízében absztrakt konstrukció, melyben a közvetlenség csak súlyos elvontságok segítségével keltett ravasz illúzió. A fotó ráadásul különösen „nem naiv” művészeti ág; épp eredendő naturalizmusából következően mindent el kell követni, hogy a kaotikus optikai látványból valahogyan KÉP lehessen. Lenke tisztában van a fotóművészet stiláris lehetőségeivel és alkalmazza is ezeket, de az ő sajátos képvilága nem a stílusból, hanem épp személyességének homogén aurájából adódik. Karakteres egyéni stílusát világnézeti, vagy inkább „világérzési” következetesség motiválja leginkább. Kicsit megkerüli ezzel a művészetet, pontosabban mivel máshová helyezi a hangsúlyt, eltolja annak természetes határait. És vajon mi fontos dolga lehet egy művésznek, mint kétségbe vonni azt, amit a művészetről éppen tudni illik?

Saját bevallása szerint gyerekkorában legszívesebben magányosan üldögélt a fa tetején és nagy élvezettel bámulta a semmit. A belső csendesség és a jelentéktelennek tetsző dolgok iránti vonzalom azután fontos motívumai lettek művészetének. Figyelmének középpontjában látszólag az ember áll, valójában a környezeti és tárgyi világot képein azonos hangsúllyal szerepelteti. Banális helyzetek, lényegtelen pillanatok, jelentéktelen tárgyak; otthonos szemlélődés egy idegen és abszurd világban. Minden csupa árnyék, a történetek széle látszik csak. „Ami van, széthull darabokra”.

Képi poézisének hangsúlyos eleme a szürke tónusvilág megejtő változatossága, mely a sejtelmes derengéstől az ólmos depresszión át a fényességes suhanásokig vezet. Néma, lelki tájakon járunk, az emlékek és az álmok ingoványos birodalmában. E valószínűtlen dimenziókban Lenke által elképzelt lényekbe botlunk. Az idő lelassul, majd elveszik végleg. Mindenki elmerenghet egy hosszú pillanatra saját nyomorúságán: mivé lettünk mi, a Nap gyermekei ezen a szomorú földön? Lenke kétségbeesés nélkül tekinti e hétköznapi világvégét. Nem közömbös, nincs elkeseredve, nem reménytelen de nincsen reménye sem. Nem gondol éppen semmire. Képei gondolkodnak helyette.

Az esztétikai szférába emelt személyesség végső dimenziója az, amikor képeit albumokba komponálja. Meglátszik a nagy igyekezet: megőrizni mindent, ami fontos, ami ő. Ez persze lehetetlen, de ez a mozdulata is hiteles. Egyszer úgyis eljön a lidérces utókor, amit csak a remekművek érdekelnek. Az élet történetté zsugorodik, az eleven érintés művészetbe vált. De bárhogy is lesz, biztos vagyok benne, hogy az ő érzékeny és öntörvényű tekintete mindig megérint majd valakit az időben.

Miltényi Tibor