Rückenkopf

2022. október 26. – november 25.
MegnyitóOpening: 2022. október 25. 18:00
MegnyitjaRemarks by: Frazon Zsófia

Tudjuk, hogy Chuck Norris sok mindenre képes, amire a legtöbb halandó nem. Ő talán látja a saját tokája vagy heréje alatti részt, elbújni sem mer előle semmi, még a saját háta sem. Az árnyéka is tizenöt méterre követi, miután egyszer túl közel ment hozzá, és a nap lesz rosszul, ha Chuck Norris belenéz.

Nekünk többieknek itt van Fusz Mátyás kiállítása, ha úgy szeretnénk szemlélni a valóságot, mintha lenne más lehetőség is, mint a két kocsonyás kocsánnyal nézni ki a fejünkből.

A kiállítás címe Rückenkopf, a rückenfigur német eredetű művészettörténeti szakszóból ered. A rückenfigur egy mindenki számára ismerős képszerkesztési szakkifejezés arra, amikor a főszereplőt hátulról látjuk. Ez a fajta kompozíció annak ellenére, hogy arctalan, furcsamód nagyon is alkalmas arra, hogy a néző a figura helyébe képzelje magát és az ő szemén keresztül nézzük a világot. A romantikában Caspar David Friedrich tette népszerűvé, de azóta is kedvelt megoldása a stockfotósoknak és influenszereknek, a filmekben és a videójátékokban is az azonosulást elősegítő nézőpont.

A kiállítás egyik terében azokat a hézagokat tekinthetjük meg, amelyeket a művész testéből/testétől saját maga elől kitakar, azaz nem lát. A nem látható láthatóvá és tapinthatóvá válik. A másik térben kiszabadulunk az alkotó fejéből és a sajátunkból is. Ez az önmagunkból való kiszabadulás eksztatikus élmény.

A művész által sorvezetőnek adott Merleau-Ponty szöveg (Az egymásba fonódás — A kiazmus) kiragadott tételmondatai segítségünkre lehetnek intenciói megértésében:
“A teljes látvány mindig csak az éppen megmutatkozó nézetek között vagy mögöttük, illetve utánuk tárul fel egy magához hasonlóan-önmagából kilépő, önmagával nem azonos tapasztalásban.”
“A test alapvetően sem puszta látvány, sem tiszta látás, hanem maga az az időnként szanaszét szóródó, máskor meg egy pontban összesűrűsödő láthatóság.”
“Érzékelési nyaláb”

Fusz Mátyás szobrai mintha ezeknek a gondolatoknak a háromdimenziós megvalósulásai lennének.
Az alany és tárgy villódzása.
Egyszerre néző és nézett.
A tárgy belém költözik én pedig a tárgyba.
Ettől én élettelenebb leszek, ő meg élőbb.
Ki-be lépkedek önmagamból, ezt az érzést csak pillanatokra lehet elképzelni.

Meglepő módon ezeknek a nagyon is emberi gondolatoknak a látványa egyszerre archaikus és futurisztikus, nem emberszerű. Óegyiptomi alien vagy sci-fi Nefertiti.

Fischer Judit

 


 

Egy német affér

Képzeljük el az univerzumot tükröződés nélkül. Egy világot, amelyben nincs lehetőségünk arra, hogy saját szemünkbe nézzünk, képet alkossunk magunkról. És képzeljük el ezt az univerzumot úgy, hogy nincsenek benne képek, melyeken láthatóak vagyunk. Csak olyanok, melyek mások fejében élnek – rólunk. Mások feje azonban olyan hely, ahová a valóságban nem tudunk belépni. Képzeletben azonban tehetünk rá kísérletet.

Irtó nehéz elképzelni ezt a tükröződés és képek nélküli világot, ahol egyetlen vetülésünk az árnyékunk. A képzeletet azonban segítheti az empátia. Fejünk és szemünk teleszkóp. Forog körbe és körbe, pásztázza a világot. Benézünk minden zugba, oda is, ahol sötét van. Ahol nem látjuk a részleteket, ott beleérző képességünkre hagyatkozunk. Így fogjuk át a teret, a testet, a tájat. Látunk és érzünk, és mindebből szubjektív tájat építünk.

És most ízlelgessük a szót: Rückenkopf. Mondjuk ki minél lágyabban: Rückenkopf. Hogy megértsük a jelentését, gondolkodjunk bátran, és induljunk messzebbről.

Ha szócikket írnék a Rückenkopfról, akkor a Rückenfigurtól indulnék, mint mindenki más. Attól a magasztos, tájat néző figurától, aki a képen nekünk háttal áll. Amit látunk, az erősen kontemplatív. Amit érzünk, az különös, megmagyarázhatatlan, titokzatos és vágyakozó. A kép alkotója egyszerre vonz minket a gondolkodás és az érzelmek terébe. Ez a kompozíciós eljárás mindigvolt és mindiglesz, ámbár a német romantikusok felkapták, elnevezték, begyakorolták és mozgalommá formálták. A Rückenfigurt beleírták a művészettörténet fogalomtárába.

A Rückenfigur szót nemcsak azért nem érdemes lefordítani, mert nagyon béna magyarul, hanem azért sem, mert elveszíti belső kétértelműségét: a német der Rücken szó ugyanis egyszerre jelenti az emberi hátat és a hegygerincet. Egy szó, ami vizuálisan összekapcsolja az embert a tájjal, az érzékelést pedig kinyitja egy láthatatlan belső táj felé. Olyan vidékre kalauzol, amit nem látunk a képen, mert takarásban van. Kitakarják: az érzéki hátak, a rejtett arcok és a hegygerinc.

Ó, ezek a német romantikusok! Tudom, nehéz fába vágom a fejszém, ha a romantikáról akarok beszélni. Bár nem a romantikáról úgy általában, hanem a romantikáról mint jellegről, és a romantikáról mint német afférról. Mert a romantika az egy német affér.

A Rückenkopf itt kapcsolódik a diskurzusba: mint egy nagymúltú kompozíciós eljárás recepciója, ki- és befordítása. Meg persze valami egészen más és új. Ha egy figura nekünk háttal áll, akkor hátára és rejtett arcára koncentrálunk, ami eltereli figyelmünket a testével kitakart részekről: a hiányról – ezt a kép a titokzatosság ködébe rejti. A Rückenkopf épp ezt a rejtőző részt és hiányt mutatja.  

Fusz Mátyás nem először kísérletezik ezzel a különös kukkolással. Munkája imaginatív helyfoglalás és fordítás. Látni tanít minket a láthatatlannal. Nem a test és a hús, hanem az anyagtalan, perspektivikus árnyék, a vakfolt és a holttér izgatja. Ezek észrevétele, kiszerkesztése és megformálása. De munkájában a kitakart terek nemcsak formák, Hanem empátiaprotézisek: a másokra és az önmagunkra figyelés mintázatai. Felületük érdes. Tapintásuk nem lehet súrlódásoktól mentes. 

A kiállítás „tanulóterében” megérthetjük az eljárást: azt, hogy miként oldódik fel a határ a tekintet és a világ között. Ehhez két szobor két eltérő perspektívát kínál. A szépen ívelt női fej beletolja rejtett arcát a tájba. Tanítja nekünk nézni a nem láthatót. Rückenkopf. Mi nézők szitun kívül vagyunk. A másik szobor fejében azonban megkereshetjük saját fejünket, tekintetében tekintetünket, perspektívájában perspektívánkat. Mozgásunk összeér a megértéssel. Sőt, az ablakon keresztül megfigyelhetjük, ahogy mások is nyújtogatják nyakukat, hogy elcsípjék a nézőpontot. Lábujjhegyre emelkednek vagy rogyasztják a térdüket, és forgatják a fejüket.   

A kiállítás másik, különös időbe és vizualitásba csavart, „szakrális” terében pedig ott áll Matyi. De nem úgy, ahogy mi látjuk, hanem ahogy soha nem. Hiszen mások feje olyan hely, ahová a valóságban nem tudunk belépni. Normál esetben. Fischer Judit sci-fi Nefertitinek látja, én meg galaktikus püspöknek. Holott csak annyi történik, hogy Matyi nem figyel a tükröződésre, és nem figyel a róla készült képekre, hanem néz ki a fejéből, és szemlélődik. Megvizsgálja, mit nem lát a szemével magából, és maga miatt a világból. Nyugtalanító ez a tapasztalat, amely aztán magasztos formát ölt. És jól áll neki ez a nyugis főhajtás. És neve is van: holttér páncél. 

A gondolkodás és a kiállítás egyszerre kísérletező és kísértő; összecsúsznak benne az idők: a múlt, a jelen és a jövő; rámutat a hétköznapokban rejlő meglepetésekre; álomszerű; kitartóan dolgozik azon, hogy felmérje és elmagyarázza az érthetetlent; mások mellett saját magával is intenzíven foglalkozik; ragaszkodik a formákhoz, melyeket fel is bont. Vagyis: megkapóan sok jellegzetessége köti a romantikus jelleghez. [1] Mégha gondosan le is bontja azt.

„Az öreg Goethe szerint minden beteg, ami romantikus. De azért ő sem tudott meglenni nélküle.”

Frazon Zsófia

 


[1] „Ez a könyv a romantikáról és a romantikus jellegről szól. A romantika korszak. A romantikus jelleg szellemi magatartás, ami nem korlátozódik egyetlen korszakra. […] A romantikus szellem sokféle alakban jelenik meg, muzikális, kísérletező és kísértő, szereti a jövő és a múlt messzeségét, a meglepetéseket a hétköznapokban, a végleteket, a tudattalant, az álmot, az őrületet, a reflexió labirintusát. A romantikus szellem nem egyöntetű, változékony és ellentmondásos, vágyakozó és cinikus, bolondul az érthetetlenségért és népies, ironikus és rajongó, narcisztikus és társas, ragaszkodik a formákhoz és felbontja őket. Az öreg Goethe szerint minden beteg, ami romantikus. De azért ő sem tudott meglenni nélküle.”  Rüdiger Safranski: Romantika. Egy német affér. Európa, Budapest, 2010: bevezető