A világ minden pontján párás szemmel ragasztják a hűtőre kisfiaik rajzait az anyukák, és arról sóhajtoznak a rokonságnak, hogy a gyerekből egyszer még művész lesz. Mi történik akkor, amikor véletlenül tényleg igazuk van?
Mányoki Ádám festménysorozata egyszerre szól a gyerekrajz és a műtárgy közötti gondolati és fizikai különbségekről, a köztük lévő útról, illetve a konstans rajongásról, ami nem veszik ki az emberből az idő múlásával.
Agykutatók szerint 25 év körül következik be a nagy változás, a tényleges felnövés, ugyanis élettani szempontból ekkor fejeződik be a homloklebeny fejlődése – innentől tekinthetők igazán átgondoltnak a döntéseink. A pszichológia fintora, hogy ez a tisztánlátás nagyjából öt éven keresztül viselhető el ép ésszel: 21. századi megfigyelések szerint 30 után gyakori (férfiak körében különösen) az érzelmi regresszió. Ez a szentimentális nosztalgiától elkezdve az eszképizmusig bármit jelenthet, de fő ismertetőjegye a gyerekkorba való visszavágyakozás, a régi hobbik és érdeklődések felelevenítése.
Mányoki személy szerint a kultikus, mégis mainstream Dragon Ball Z-t nézné úgy, mint néhány évtizede. A valóságnál mindenképp vonzóbb egy olyan világ, ahol a befektetett munka megtérül, és ahol a kisfiú esendő hőssé nőhet fel, ha eléggé akarja.
Képein a frusztráció tét nélküli agresszióként szabadul fel, alakjai úgy rázzák le magukról egy forgó rúgással az epikus gonoszságot, mint a kínos hétköznapiságot. Mangásan, animésen eltúlzott izmaik úgy dagadnak, mint az anatómia könyvekben: minden a grafikánál kezdődik. Szinte már valódiak is lehetnének, ha a gesztusok nem absztrahálnák őket vissza az ábrándok fenségterületére.
SSJ2: a Dragon Ball csillagharcosainak állandó fejlődésében egy fontos lépcső, amikor is elnyerik a hiperharcos formát.