Immár hatodik alkalommal rendezzük meg az „egy terem – egy művész – egy kurátor” típusú kiállítást a Műcsarnokban. Idén először azonos műfaj szerint választottunk alkotókat: a szobrászat lett a tárlat rendező elve. A kiinduló koncepció abból ered, hogy napjainkban Magyarországon erős szobrászati fellendülés tapasztalható. Az organikus anyagtól a műanyagig, a kisplasztikától az installációig szinte mindenre találunk friss példát.
Fontos hangsúlyozni, hogy nem keresztmetszetet mutatunk, hanem egy válogatást, hiszen hat művész munkái nem adhatnak teljes szakmai áttekintést. Mégis, a kiválasztott alkotók sok olyan tematikus és technikai megoldást alkalmaznak, amelyek jellemzők a kortárs szobrászat törekvéseire.
A sorozat eredeti koncepciójához hűen most is azt kértük a kiállító művészektől, hogy újonnan, frissen készített, vagy a hely adottságaihoz installatív módon hozzáigazított műveket hozzanak a Műcsarnokba. A válogatás nem titkolt célja ezúttal is egy olyan kiállítás megteremtése, ahol a szomszédos termekben lévő alkotások párbeszédbe léphetnek egymással, és ezt a párbeszédet vagy összekapcsolhatóságot a látogatók is érzékelhessék.
A kiállításon szereplő alkotók mindegyike egyedi módon viszonyul a hagyomány és a kapcsolódás kérdéséhez. Ez lehet egy egyéni hagyományokon alapuló viszonyrendszer, mely az emlékezés által válik ábrázolhatóvá, vagy egyetemes értelemben a kulturális hagyományokhoz való kapcsolódás. Vajon mitől válik kortárssá egy hagyományos formarendhez és anyaghasználathoz kötődő szobrász munkája?
Az egyik eszköz lehet például az a törekvés, hogy az alkotók számos esetben a munkásságukban rejlő gondolatiságot is megjelenítik azzal, ahogyan korábbi munkáikat bemutatva segítenek értelmezni és ebben a gondolati mezőben elhelyezni az új, helyspecifikus szobrot vagy installációt. Ezáltal a saját életút válik a kontextus részévé. A másik ilyen eszköz lehet a téma. A témaválasztással a művész minden esetben állást foglal, megmutatja, hogyan látja, hová pozicionálja saját munkásságát a művészettörténetben és a társadalmi szerkezetben. Kifejezi azt a vágyát, hogy megmutathassa a világról alkotott vízióját.
Jelen kiállításon nagyon hangsúlyos az emberi alak megjelenítése, mind az ábrázolás témájaként (motivikusan), mind az emberi percepció alanyaként, ahogyan értékeli saját, mostani és régmúltbeli történeteit és a világhoz, a természethez való viszonyulását (önreflexió). A Súlypontok című válogatásban különösen fontos az emberi test reprezentációja, ahogy a művész az embert a pszichéjén keresztül kutatja, ahogy a természet formáit, a környezeti tényezőket és az élőlények helyét, szerepét az emberi perspektívából vizsgálja. Az alábbiakban szeretném néhány szóban bemutatni az idei válogatásban szereplő alkotókat.
Farkas-Pap Éva kisméretű plasztikáival változatos, modern anyagokat – beton, porcelán, fogászati műgyanta, szilikon és műanyag Lego-darabok – felhasználva kutatja a disztópiával és egyúttal az utópiával kapcsolatos viszonyát, a játék és az emlékek hatását a felnőttkorra.
Gálhidy Péter számára fontos inspirációs forrás a természet. Szobraiban hangsúlyos a vizuális forma és az azt értelmező cím kapcsolata, amely finom iróniával értelmezi a látványt. Klasszikus anyagokkal és szobrászati technikákkal dolgozik, nagyméretű köztéri és beltéri szobrokat, kisplasztikákat készít, és számos esetben él a ready-made eszközével is.
Majoros Áron Zsolt művészetére legjellemzőbbek a szeletekből szerkesztett acélmunkák, melyek leggyakrabban horizontális és vertikális metszetekből építkező, egész alakos szobrokként jelennek meg. Ezekkel a munkákkal az anyag és az anyagtalan viszonyát is vizsgálja, a transzcendencia tetten érésének igényével.
Menasági Péter itt kiállított szobrainál a korábbi köztéri alkotásainak tapasztalatai jelennek meg. A Melankólia című sorozatában mind a három helyspecifikus munka egy-egy Pilinszky-idézetet kap. Az alakok elhelyezkedése a hármasság szimbólumát követi, hangsúlyozva az installáció jelentésrétegeit.
Polgár Botond kiállításra kerülő szobrai test-idézetek, létező festmények, szobrok egy-egy kimetszett részlete, mozzanata, s jellegükből fakadóan csaknem mind torzók. A tárlathoz összeválogatott művek tematikusan és motivikusan is összefüggenek, egymásra válaszolnak, kirajzolnak egy alkotói folyamatot, aminek az összegzése a Halott Vénusz. Kísérlet az alkotót foglalkoztató problémakörök megfogalmazására: az emberi lét végességével való szembenézésről és a nyomhagyás örök szándékáról.
Yengibarian Mamikon egyensúlyt keres az élet nagy kérdéseire: élet – halál, jó – rossz, bizonyosság – bizonytalanság. Az ismerős tárgyak, állatok, emberi kezek, lábak mind túlmutatnak az elsődleges jelentésükön. Anyaghasználata is azt a dualizmust mutatja, amelyet a mérgező ólom és a gyógyító méhviasz együttes alkalmazása sugall: a szobrász részt vállal a körülöttünk lévő problémákból, de megpróbál gyógyírt keresni rájuk.
Kondor-Szilágyi Mária