Szívzörej

Kevesen ismerik oly átfogóan a különböző grafikai eljárások lehetőségeit, s ötvözik azokat festészeti és egyéb technikákkal, új, gyakran művészeten kívülinek mondott anyagokkal, mint Stefanovits Péter. A ceruzarajz éppen úgy végigkíséri pályáját, mint a szén, vagy a pasztell. Már főiskolai éveiben alaposan megismerte a mélynyomásos technikákat, közöttük a rézkarcot, aquatintát, indulása óta használja a magasnyomást, készít papírkivágást, monotípiát.

Az ezredforduló éveitől szaporodott meg litográfiáinak, szitanyomatainak száma, ugyanakkor Magyarországon az elsők között kezdett kísérletezni a számítógépes grafika lehetőségeivel. A különböző technikákat többnyire párhuzamosan alkalmazza, miközben a kilencvenes évektől használja az eredetileg textil-fehérítőként alkalmazott cloroxot. Ugyancsak a kilencvenes évek közepén jelennek meg azok a plasztikus képek, amelyek alapja vaslemez, s a felületen megjelenő motívumokat például kockacukorral formálja meg.

A grafika, festmény két dimenziójából azonban már a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján kilépett a tér három dimenziójába, amikor a Várszínház több előadásához (Shakespeare: Vízkereszt, Ungvári Tamás: A lovakat lelövik, ugye?, Pilinszky János: Síremlék) tervezett díszletet. A térben fogalmazás iránti igényét jelzi, hogy 1988-ban a Dorottya Galériában nagyméretű installáció részeként jelentek meg egyes alkotásai.

A művészetek egységében való gondolkodás, a kortárs művészet és a szakralitás összefonódásának jegyében vállalkozott olyan nagyszabású feladatokra, mint 1994-ben a siklódi református templom mennyezeti kazettáinak a megfestése, illetve 2001-ben a Gyilkos tó mellett Anthony Gall tervei szerint fölépült Szent Kristóf kápolnába a fríz elkészítése.

A nagy egységre, az értékek közelítésére törekvő gondolkodás együtt jár a képi tömörítés szándékával, s ezzel párhuzamosan egy-egy művészi probléma, kérdéskör különböző nézőpontokból történő megmutatásának igényével, az eszközök célszerű megválasztásával. Ebből következik, hogy Stefanovits Péter sosem tartozott azon művészek közé, akik egy-egy stílusjegy, „brand” megjelenítésére törekedtek volna; technika-, és anyagválasztásának függvényében műveinek stílusa is folyamatosan változik.

Mindez egy olyasféle belső építkezésre utal, amelynek legfontosabb eleme, mondhatni sarokköve a személyesség, amelynek jegyében összekapcsolódik a történelem és az egyéni sors, a magánélet megannyi mozzanata és a közösséget mozgató ügyek sora, a filozófia, a hit, a szakralitás, az ó- és újtestamentum világa, a görög-római mitológia.

Stefanovits gyakran mond példázatokat, látszólag a személytelen krónikás szerepét véve föl. Ennél is többször kommentálja azonban a megidézett jelenséget iróniával, öniróniával, színezi mondandóját a groteszk, abszurd eszközeivel, ütközteti a különböző minőségeket a szürrealizmussal megjelenített merész képzettársítással.

A kelet-európai történelmi események ihlették a Szíváldozat című lapot, amelyet a romániai forradalom idején készített, s 1989 karácsonyán írt alá. Ez a mű egy olyan sorozat kiindulópontja lett, amely az emberi szívhez kötődve, mintegy az emberi szervezet reakcióin keresztül érzékeltette a társadalmi változásokat, az azokkal járó drámai ellentmondásokat.

A Szívzörej I. című képen Magyarország formáját veszi fel a szív, a Szívtájék I-II esetében fekete felhő, hegyes dárdaszerű képződmények fenyegetik. A rendszerváltozás, és benne az egyéni lét változásának lehetősége-lehetetlensége jelenik meg ezekben a művekben, melyek fontosságát az életműben jól érzékelteti, hogy Stefanovits Péter két kiállítást is rendezett azokban az években Szívzörej címmel: 1990-ben Miskolcon, 1993-ban a Vigadó Galériában. Az 1980-as évek végének társadalmi ellentmondásaira jellemző, hogy Stefanovits 1988-as, Dorottya Galériában rendezett kiállításának plakátja volt talán az utolsó betiltott mű Magyarországon.