Pál Bella művészete a műtárgy kívülről való vizsgálata. Az általa létrehozott formák arányrendszerei a tökéletességre való törekvésből születnek. Munkásságát egy kifogástalan forma megalkotásához szükséges gesztusként értelmezhetjük. Ugyanakkor a tárgy csupán közvetítő: számára a színek, formák elrendezései elsősorban gondolatainak és érzéseinek esztétikai kifejtései. A makulátlan forma keresése közben fontos szerepet kapott művészetében a „test” meghatározása: valamely élőlény szervezete, a maga anyagi mivoltában, külső fizikai formájában, valamint saját élettani folyamatainak összessége, amely a tér bizonyos részét betöltő anyagok egy egységet alkotó, más anyagoktól határozottan elkülönülő tömege.
A test és az élet fogalmak szoros összefüggéséből fakadó „élettartam” szavunk pedig alapvetően az anyag változatlanul maradására utal: egy élőlény létének átlagos idejét jelzi vagy egy tárgy használhatóságának hosszát. Mi az az idő, az a változatlanság, amely rövidnek vagy hosszúnak számít? És vajon hogyan határozható meg egy bizonyos test, tárgy élettartama? A művész installációiban az általánosságot felülíró véletlenek lehetőségét és az idő relativitásával való játékot eleveníti meg. Műveinek egyik inspirációja Luca Pacioli Divina Proportione („Az isteni arány”) című könyve, amely a tudomány és a művészet összefüggéseiről szól, és sok más képzőművészt is megihletett, többek között Ólafur Elíassont, aki nagyméretű szobrairól és különböző természeti elemeket alkalmazó installációiról, lámpáiról vált közismertté. Bella másik inspirációja egy hat hetes perui utazás volt, melynek során többször is abban a helyzetben találta magát, hogy meg kellett ítélnie valamely tárgy eredetiségét.
A kiállításon látható munkák alapformáit Pál Bella egyik vezérmotívumként megjelenő alakja, a kristályszerkezet adja. Mindig is igazán vonzó volt számára az ásványok és kristályok megkérdőjelezhetetlen esztétikuma, szabályos szerkezete és örökérvényű értékhordozása. Az általa megépített forma egy eredeti hegyikristály felnagyított, nem pontos, épp emiatt szubjektív, absztrakt másolata. A kristály szimbólumként mégis alapvetően esztétikus, szép és szabályos formát juttat eszünkbe, hiszen a drágakövek olyan természetes keletkezésű ásványok, amelyek szépségük, ritkaságuk és megfelelő keménységük, időtállóságuk alapján megnyerték az emberiség tetszését és megkülönböztető értékítéletét. Szándéka a kristályok alakzatival nem más, mint egy olyan struktúra beemelése, amely önmagában gyönyörködteti a szemet, ahogy ez például Jean-Michel Othoniel, francia képzőművész esetében is szépen érzékelhető. Pál Bella munkáinak fő alkotóelemei – többek között az üveg, a fa és a különféle újrahasznosított bőrtípusok – nemcsak kitöltik a teret, hanem a sötét, hegyes, szúrós részeken keresztül magukba is szippantják. A bőrökön elhelyezett testek játékokra, organikusságuk miatt mégis élőlényekre is utalnak. A tervezett kiindulási modellek kivitelezésekor megjelenő hibák a művész, vagy akár a természet lenyomatainak tekinthetők: mind-mind beépülnek az eredeti művekbe és előreviszik a folyamatosan alakuló kristály kompozíciókat.
Ahogy Friedrich Schiller fogalmazott: „Önmagáért véve ugyan miért is tetszenék nekünk egy jelentéktelen virág, egy forrás, egy mohával benőtt kő, a madarak csivitelése, a méhek zümmögése, és így toább? Mitől is tarthatnának igényt arra, hogy szeressük őket? Szeretetünk nem maguknak e tárgyaknak szól, hanem az általuk ábrázolt eszmének. A csendesen teremtő életet, a belőlük magukból fakadó nyugodt működést, a saját törvények szerint való létezést, a belső szükségszerűséget, az önmagukkal való örök összhangot szeretjük bennük.”