Valóságosból táplálkozó időtlen múlandóságok

A Balás Eszter művészete által indukálódó, felmerülő kételyek közül az egyik legsúlyosabb minden bizonnyal az, hogy ennek a zavarba ejton sokrétű, sokágú, összetett és bonyolult plasztikai-grafikai-fotográfiai művészeti világnak miben jelölhető meg az összefogó jegye, egységesítő vonása, közös nevezője?

– a művészeti ágak, az anyagok és technikák megannyi válfaját, a méretek és az ebből eredő funkciók kavalkádját, a műnemek, a műformák és a műfajok szertefutó ágát-bogát, a kifejezésformák rendkívüli bőségű megnyilvánulását összefogni igyekezvén szerencsére segítségünkre siet néhány mondat. Így mindenekelőtt az a húsz évvel ezelőtt megfogalmazott, nagyon okos és lényeglátó Sík Csaba-tétel, amely már tíz évvel ezelőtt, a művész Vigadó Galériában megrendezett kiállítása alkalmából is idéztetett:

„Balás Eszter szobrászata, mint az igaziaké mindig, a személyesből, a valóságosból táplálkozik, de abból az örökségből is, amit a divat évtizedei helyett csak a művészet évezredeivel mérhetünk. A figura, melyet babiloni főpapnak nézek, a kígyó, az oroszlán, az angyal aligha érthető meg teljesen, ha nem gondolunk épp oly intenzíven a Gilgamesre, mint a keresztény ikonográfiára. Ez a művészet több a jelenénél, része az ember és a művészet egyetemes történetének, a mitológia gyári kellékei nélkül. Balás Eszter műtermében igen-igen rövid az út a valóságtól a művészetig. Szobrászata őszinte, egyszerű és igaz gondolkodás kifejezési formája, mellőzi az intellektuális sablonokat, formai közhelyeket… Nélkülözhetetlen számunkra, s mindjárt az első találkozás után felejthetetlen is.”

Vagyis – és ez sem húsz, sem tíz éve nem változott – az alkotómódszer által determinált izgalmas kettősségekről, a Balás Eszter-szobrokban – és grafikákban, fotókban – mindig jelenlévő múlt-jelen villódzásról, a visszautalásokról és a visszautalások aktualizálásáról, új életre keltéséről, a tárgyszerűen szemlélt jelenség és a személyes élmény együttes jelenlétéről, a tárgyszerűségek jelentőségteljessé szubjektivizálásáról kellene hosszan-hosszan értekeznünk eme szobrászat, eme művészeti megnyilatkozások egységes voltát kutatva és igazolva. És természetesen a dolgok és jelenségek emblematikus sűrítésérol, emlékezetbe-rögzítésérol, bevésődéséről.

– de az egykori ragyogó szellem, Sík Csaba axiómája mellett segítségünkre lehet az az ugyancsak többször idézett alkotói önvallomás is, amely így szól:

„Nem szeretem az egyformaságot. Én a világot gazdagnak látom. Nézem az embert, akiről portrét csinálok, és a szemében tájat, viaduktot látok. Ám mindez természetes: amikor dolgozom, millió dolog jár az eszemben, mert együtt dolgozunk: az anyag és én. És az anyag által a világ szól hozzám. Ahogy szól bárkihez, aki rászánja az időt. Akkor megnyílik, és megmutatja, milyen végtelenül gazdag.”

– e sorokból is könnyen kiolvasható, megsejthető, hogy miért rajzol, miért készít szitanyomatot és komputergrafikát, miért fotóz, miért mintáz agyagot, miért önt bronzot s farag követ. Alkotói vallomásból világosan körvonalazódik, hogy miként vonzódik a síkszerűségekhez, az illuzionisztikus tér képsíkjához, és ezután hogyan tör ki e bezártságból domborműveivel, vagy fordítja át váratlanul térformáló szándékait a negatív terekben feltáruló semmibe. Ezáltal diadalmasan meghódítja, áthatja és átlényegíti a teret, mely lehet hallatlan bensőséges sugárzású, tenyérnyi vagy maroknyi, lehet monumentális és a tágasságok szabad térben szerveződő építészeti-természeti közege. Méretektől és léptékektől függetlenül, magán és közterekben találják meg harmonikus befogadó-közegeiket azok a Balás Eszter-szobrok, amelyek mindenkor önálló aurát vonnak maguk köré, és amelyek formai különösségeik és szellemi töltetük révén mindig intenzív sugárzásúak.

– és mert ez idáig főként csupán a külsőségek, az anyag és a forma, a módszer sajátosságait faggattuk, idézzük Kopócsy Anna művészettörténész e szobrászat mibenlétét, tartalmi mozzanatait felfedő megállapítását: „Balás Eszter szobrászata örök paradoxonok tragikus átéléséről tanúskodik, melyeknek őszinte, átgondolt, összefüggő rendszere autentikus művészetet eredményez.” Igen, a férfi-nő paradoxon, az élet-halál ellentét, az időtlenség és a múlandóság között húzódó szakadék szobrászata Balás Eszteré. A mítoszé és az ún. valóságé. A fenségességé és a köznapiságé. A hol reális alakformálású, hol geometrikus alakzatokká torzított testek, a bábuszerű merevségu alakok, a komoly, komor, méltóságteljes arcok és tekintetek egy olyan plasztikai világ megtestesítői, amelyek, akik, és amik a figurativitás, az alakidézés, a valóságosság kitágított szférájának határait nem lépik át. S amelyek a klasszikus, végső soron a realista szemléletű szobrászati hagyomány vállalásának és megújításának szellemét egyként hordozzák.

Az éles, élek által megrajzolt sziluettek, a pozitív-negatív formák, az ellenpontozott tömegek által feltáruló nézetváltás- és értelmezés-lehetőségek, az antropomorf alakzatok öntörvényű átformálása révén kibontakozó forma-lelemények és -szépségek, a jelentésköröket gazdagító és kibontó stilizálás, a finom utalások és jelzések mind-mind az emberi lét alapvető ellentmondásainak, drámáinak jegyében megszülető, az emberi fenség megőrzésének vágyával áthatott szobrászat meghatározó jellemzői. Balás Eszter akkor is figurát, emberi alakot lát és láttat kompozíciójába, ha az éteri tisztaságú geometria szférájában kalandozik, s minden organikus, szabad formarendbe foglalt alak vagy jelenség általa interpretált megragadásában a szabályozottság, a zárt, egzakt rendszerbe foglalás és foglaltság kényszere is munkál. Nagy úr az organikus-geometrikus formarend egymásba olvadása: így teremtődik meg a két, ellentétes jellegű, a holt és eleven világ között a formai és szellemi átjárás, a szellemi felismerésekkel kamatozó, termékeny kapcsolat.

Wehner Tibor