A kiállításon bemutatott művek olyan témák mentén kapcsolódnak egymáshoz, mint az emlékezet fragmentumai, különbözés és ismétlődés, helyzetek és események újrateremtése, az újrajátszás (re-enactment) stratégiája a történelemre és emlékezetre vonatkozóan. Sven Augustijnen, David Claerbout, Ana Torfs és Els Vanden Meersch munkáiban fontos szerep jut a személyes és a társadalmi emlékezet, illetve feledés kérdésének, az emlékezetet alapvetően befolyásoló idő, a változó nézőpontok, valamint a percepciós folyamatok vizsgálatának.
A kiállítás címe Ana Torfs Vérité exposée (Kiállított igazság, 2006) című, 24 printből álló munkájára utal. A printek mindegyikén más-más szögben vetül a sötét háttérbe az eltorzított négyzet formájában megjelenő fény, amelynek közepén egy szó olvasható: Vérité (igazság). Anatomy (Anatómia, 2006) című munkája egy 1919-es berlini per, a „Dr. Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg meggyilkolásának ügyében folytatott eljárás” részletes vizsgálatán alapul. A teljes egészében soha nem publikált per anyagából kiválasztott vallomásokból alkotta a Tragédia két felvonásban című irodalmi művét, amely egy nagyméretű, fekete-fehér diavetítés és két, monitoron futó videó mellett a kétértelmű Anatómia címet viselő installáció részét képezi.
David Claerbout Sections of a Happy Moment (Egy boldog pillanat metszetei, 2007) című filmjén egyetlen pillanatot rögzít több tucat nézőpontból, a többszörözött kép jelentette igazságot szegezve szembe az egy nézőpontú érzékeléssel. A kiállításon látható másik művében azt vizsgálja, mi történik egy filmjelenettel, ha azt egy nap alatt egymás után 69-szer leforgatják? Hogyan változnak a fények, a környezet hangjai, a színészi alakítás, az érzelmek? Egyáltalán beszélhetünk-e még ugyanarról a jelenetről? A Bordeaux Piece (2004), hatvankilenc darab tizenkét perces filmszekvencia sorozatából áll, amelyek mindegyikén ugyanazt az egy, szerelemről és árulásról szóló játékfilmes jelenetet látjuk.
Els Vanden Meersch számára az építészet az emlékezet próbaterepe, nem annyira valaminek a képpé formálódó emlékeként, hanem az általánosabb értelemben vett emlékezés képességének stimulálásaként. Prorát, a nácik üdülőhelyének épült, majd a kilencvenes évek elejéig szovjet laktanyaként működő rendkívüli épületegyüttest a posztpolitikai feledés kolosszális emlékműveként láttatja.
Sven Augustijnen pedig Johan (2001) és François (2003) című megindító filmjeiben az afáziában szenvedő, emlékezetkieséssel küzdő beteg portréját rajzolja meg. A filmek vágástechnikájának köszönhetően különösen élesen jelenik meg az afáziás beteg gondolkodásának akadozása, illetve csapongása.