A cím a hagyomány és az újítás állandó harcára is utal, hangsúlyozva azonban azt, hogy a két művész megújító attitűdje nem egyenlő a hagyományok megtagadásával. Ellenkezőleg. A technikák, a műfajok használata, átformálása azok továbbélését, folytonos újragondolását is jelenti.
Keller Diána munkái egyrészt továbbviszik a Moholy-Nagy révén hagyománynak tekinthető kinetikai kísérleti múvészeti vonalat, másrészt feszes, vágatlan videofilmjei a legújabb kortárs tendenciákba illeszkednek. Legfrissebb múveiben a virágcsendélet festészeti hagyományaival eljátszva ülteti át a témát mozgófilmbe, számos, az ábrázolási konvenciókat a középpontba állító kérdést indikálva ezzel.
Kim Corbisier festményei témáját külföldi útjain gyűjti be, idegen környezetben inspirálódik. Az utcán ellesett pillanatok nem merev, mozdulatlan állóképben rögzülnek, hanem – a festészetet felfrissítő hatású egyedi technikája folytán dinamikus hatásúak. A grafittal rajzolt, színdúsan festett és a fehér alapozást szabadon hagyott felületek különleges ritmika szerinti váltakozása fellazítja, mozgalmassá teszi a látványt. A festészetet a lendületes szabadkézi rajzzal kombináló nagyméretű vászon munkák egyben kortárs zsánerképek, portrék, modern városi tájképek. Az egyes képek csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, az azonos helyszín révén olykor mégis az az érzésünk támad, mintha storyboardot látnánk.