zen(e)

Jovanovics Tamás és Keserü Károly életműve és művészi útja sok hasonlóságot rejt magában. Kezdve azzal, hogy mindketten otthonosan mozognak a nagyvilágban, hosszú ideig éltek külföldön, ott is ismerték meg egymást és alkotásaik is eddig leginkább külföldön voltak láthatóak. Magyarországi jelenlétük csak az elmúlt néhány évben kezdett felerősödni és rendszeressé válni.

Jovanovics Tamás (1974, Budapest) művészeti tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, az Aix-en-Provence-i Université de Provence-on és a londoni Slade School of Fine Art-on végezte. 2009-ben elnyerte a milánói Premio San Fedele kurátori különdíját és szintén ebben az évben három hónapos ösztöndíjjal a New York-i Harlem Studio Fellowship Artist in Residence programján vett részt. Rendszeres jelleggel állít ki Londonban, Milánóban és Bécsben, ezenkívül számos nagyvárosban – Berlinben, Brüsszelben, Moszkvában, New York-ban, Rómában – láthatta már a közönség munkáit.

Keserü Károly (1962, Budapest) 1987-ben emigrált Ausztráliába. Itt végezte képzőművészeti tanulmányait a melbourne-i Swinburne University-n és a Victorian College of the Arts-on. 2000-ben elnyerte Ausztrália egyik legjelentősebb képzőművészeti díját, a Samstag-ot, melynek köszönhetően Londonban folytathatta tovább tanulmányait, ahol a Saint Martins College of Arts-on szerezte meg mester diplomáját. Munkái számos gyűjteményben megtalálhatóak Ausztrália, Amerika és Európa-szerte.

Jovanovics Tamás és Keserü Károly most nyíló közös kiállításával a Várfok Galéria tere éteri magasságokba emelkedik. Színes pontok és vonalak geometrikus hálózata szövi át a helyet, a gesztusokban repetitív zenei ritmusok konstans lüktetése földöntúli dallamok hullámait hozza. Az évezredekre visszamenő, legősibb és legegyszerűbb kifejezési formákon alapuló munkák a 20. századi absztrakt geometrikus tendenciák méltó örökösei.

Akár a többszörös gyantarétegben fixált cérnanégyzethálót és színes pöttyeit, akár a színes ceruzavonalak párhuzamos vagy egymást metsző hálózatát nézzük, mikrokozmoszok tanúi vagyunk, melyek a végtelenbe tágulva egzisztenciális létkérdések, örök igazságok és személyes univerzumok médiumai.

A mértani kiérleltségben meglepő módon ott a színek játékos szabadsága, a repetitív munkában az elmélyülés öröme, mely a kompozíciók súlytalanságához vezet. Mintha mi sem lenne természetesebb annál, amit látunk. Otthonosság kerít hatalmába, az örök kérdésekre várt válaszok megsejtése és az ezzel járó érzet, hogy a létezés könnyű is lehet.