A képzőművészet gyakorlatilag az érzékelés dinamikáján, illetve az érzékelés tudatos megtévesztésén alapszik, azonban még sem csak esztétikai-optikai jelenségről, hanem művészettörténeti és filozófiai problémáról is szó van. Leegyszerűsítve a helyzetet, az a kérdés, hogy a látott vagy a tudott dologra tesszük a hangsúlyt. A középkorban a tudott dolgot jelenítette meg a művészet. A középkor után egészen a modern törekvésekig a látott, a tapasztalati világ ábrázolását követték. Így kézenfekvő az a következtetetés, hogy a modern képzőművészet absztrakt és konceptuális törekvései valójában a középkori művészet szellemiségével állnak rokonságban.
A „königsbergi kínainak” nevezett német filozófus, Kant (akiről német papok kutyák ezreit nevezték el) – az érzékelés, tapasztalat és gondolkodás tekintetében – Hume és Berkeley nézeteit követte, mint ahogy az ő nézeteit pedig Fichte, Schelling, Hegel stb. követte.
Az érzékelés szervezetlen inger, mondja Kant. Ha érzékelünk egy jelenséget, egy fenomenont, könnyen összetéveszthetjük az utánzatot a valósággal. Az utánzott valóság, a képzőművészet már trompe l’oeil-jelenség, egy illúzió. Persze fordított helyzet is elképzelhető, amikor maga a tárgyi valóság vezet téves ítélethez. Az Isten hozta, őrnagy úr című filmben Tót úr és az Őrnagy esti sétája során ároknak vélve átugrik egy árnyékot, visszafelé menet azonban rájuk köszön az árkot ásó munkás. Örkény és Fábry éppenséggel az érzékelés bizonytalanságát használja fel a valóság abszurditásának ábrázolására.
Eddig valóság és művészet viszonyáról elmélkedtünk, de mi a helyzet, ha művészet és művészet viszonyáról beszélünk? Például mennyire tekinthetők műalkotásoknak Baló Ede és kortársainak műtárgymásolatai? Mennyire tekinthető festménynek a képként megfestett könyvborító? Mennyire tekinthető műalkotásnak a fotográfiát lemásoló hiperrealista festő munkája? Mennyire tekinthető műalkotásnak az a művész, aki Picasso vagy saját kortársai stílusában alkot? Ez már nem mimézis, nem esztétikai kérdés, hanem a posztmodern kultúra identitásválságának egyik legfontosabb stigmája – miközben látszatra ezek is képzőművészeti alkotások.
Bárdosi József művészettörténész, a kiállítás rendezője