A kiállított anyag mégsem kelti a széttagoltság érzetét, ugyanis a szobrásznőre jellemző formai letisztultság, a nyers anyagot átszellemítő gondolatgazdagság mindegyik művét egyénivé, sajátossá és egyszerűségében is rendkívülivé teszi. A figurativitástól tulajdonképpen sohasem szakad el, alakjai azonban gyakran geometrikus elemekből is építkeznek, olykor jelszerűvé válnak. Sík Csaba írja róla: „Balás Eszter portrékat csinál, a kegyetlen éleslátás és a megértő szeretet emlékműveit”.
Balás művészetében állandóan érzékelhető az a felfogás, miszerint a művészet örökké, az emberi léten és időn túl is létező dolog. Az evilági és a túlvilági lét kapcsolatát vizsgálják isten- és kapuszobrai (Félszárnyú angyal, 1988; Átjáró, 2000), ezek közül napjainkban is látható egy az Erzsébet téren. Életművében külön csoportot alkotnak a nő és férfi viszonyát értelmező alkotások, amelyeknél többnyire a férfi és nő ellentéte, ugyanakkor összeolvadása, egymásba való kapcsolódása kapja a fő hangsúlyt (Androgün, 1991; Szemben, 1991).
„Nem szeretem az egyformaságot. Én a világot gazdagnak látom. Nézem az embert, akirol portrét csinálok, és a szemében tájat, viaduktot látok. De ez természetes: amikor dolgozom, millió dolog eszembe jut. Mert együtt dolgozunk: az anyag és én. És az anyag által a világ szól hozzám. Ahogy szól bárkihez, aki rászánja az időt. Akkor megnyílik és megmutatja, milyen végtelenül gazdag.” (Balás Eszter)