Összefüggő terek

A kiállítás kiindulópontját az Ernst Múzeum Nagymező utcai elhelyezkedése és sajátosan strukturált tere képezik. Hogyan érzékeljük az építészeti tereket? Milyen asszociációkat ébreszt bennünk egy kiállítási tér, amikor azt nem műtárgyak tárházaként, hanem önmagában szemléljük? Felfoghatunk-e egy térbeli sétát a moziból ismerős utazási élményként? Hogyan kapcsolódik egymáshoz film és építészet, hogyan képezhető le az építészeti tér tapasztalata a képzőművészeten keresztül?

Az Összefüggő terek kiállítás középpontjában a tér, történelem, látás és építészet kapcsolata, illetve az épített tér percepciója és analízise áll: a kortárs művészet különböző műfajai (mint installációművészet, performansz, fotográfia és audiovizuális média) és az építészet mint objektum, közeg, tapasztalat és környezet összehasonlításán keresztül. A kiállítás címe, az Összefüggő terek, egyaránt utal az építészeti témákat körülölelő, összekapcsolódó diszkurzív terekre, az építészet különböző médiumokban megjelenő reprezentációjára, illetve a metszéspontokban egymást keresztező diszciplínákra.

Kiállításunk kapcsolódik ahhoz a nemzetközi trendhez, mely az építészet, a vizuális művészet és a mozgókép összhatásait követve, a kiállítási gyakorlatot e területek összefonódására irányítja, az építészeti teret mintegy „kiállítja”, a művészetben pedig az építészettel kapcsolatos látásmódra összpontosít. Jóllehet az Összefüggő terek nemzetközi résztvevői a képzőművészet területén dolgoznak, tevékenységük összefonódik az építészettel, tér- és építészetelmélettel, designnal és filmkészítéssel.

A kiállítás egyik leglátványosabb projektje a Téreltérítés Munkacsoport Nagymező utcára tervezett, vertikális közlekedője, az Ernstmászás – High on Art, mely a múzeum köztéri elhelyezkedésének/jelenlétének, valamint az intézmény és a látogatók kapcsolatának kérdéseire reflektál. A művészek javaslata alternatívát nyújt a megszokott, ugyanakkor alig észrevehető bejárati portállal szemben: az általuk tervezett „mászófalon” átjutva, az emeleti ablakon keresztül az utcán sétálók, látogatók díjtalanul nyerhetnek bebocsátást a kiállítótérbe.

A séta, a felfedezés alapmotívumára épül Csoszó Gabriella a kiállítás első szakaszában elhelyezkedő fotóinstallációja, a Belépés (cím nélkül). Az egyfajta téresszét képező fotókon a látogatók előtt jóformán soha fel nem táruló üres múzeumi tereket látjuk. A képek váltakozó beállításai, a fények dramaturgiája, a térhasználatra utaló apró történések a színház világára utalnak. Ezt követi Dávid Ferenc az Ernst Múzeum eredeti, mára elveszett alaprajzának korabeli fotók alapján készített rekonstrukciója. A rajz az múzeum eredeti térszerkezet egyfajta elbeszélhetőséget, a tér fűzésének az utcai teremben kiteljesedő sajátos dramaturgiáját illusztrálja.

A látogatói útvonal mentén fedezhető fel Adrien Tirtiaux a padlót szürke kartonnal beborító installációja, a Take this Waltz. A múzeum tereit összekötő installáció a film és az építészet kapcsolatára utal. A látogató szinte észrevétlenül válik szereplőjévé a művész által koreografált, meglepetésszerű térérzékelést, történeti referenciákat és váratlan nézőpontokat ötvöző filmszerű narratívának.

A bemutatott filmek közös elemei a történelem és az emlékezet szerepe, ezek építészeti vonatkozásai és színrevitelük, a performativitás, valamint a montázstechnika és az építészeti tér viszonya. Mona Vatamanu & Florin Tudor Vacaresti (2006) című kettős videó-projekciója a Ceausescu – korszak egyik építészeti áldozatának, a film címével azonos nevű kolostor emlékét idézi fel egy a kollektív emlékezetet, a szocialista közelmúlt feldolgozását helyettesítő egyéni/művészi cselekedet által.

Ursula Mayer Enteriőrök (2006) című filmje Goldfinger Ernő, magyar származású építész és műgyűjtő, a ’30-as években épült londoni házában készült. A tömör, asszociációkban gazdag film a modernizmus örökségének kérdését egy a női jelenlét által meghatározott környezetben veti fel.

Andreas Fogarasi videója, a Folkemuseum (2010), mely a világ egyik első szabadtéri múzeumában, a XIX. század végén alapított oslói Norsk Folkemuseumban készült, a történelem/kulturális terek újraértékelésének kérdését veti fel egy magát a rekonstrukciós mechanizmus ellentmondásait felvillantó megfogalmazásban.

Josef Dabernig Rosa coeli (2003) című filmje a kép/szöveg síkjainak szándékos eltéréséből keletkező irritációra épít. A montázs révén az építészeti tér elemei időnként állóképekként, kifeszített tér-időként jelennek meg, és hangsúlyozzák a film térbeli jelenlétét.

A kiállításban elhelyezett audio-guide-ok különböző, az épülettel valamilyen kapcsolatban álló emberek rövid elbeszéléseit adják közre. Az építészettörténész, egykori igazgató, gondnok/teremőr, médiakutató és művész egyéni perspektívákból tárgyalják a múzeum térhasználatát, az épület/intézmény láthatóságát, történetét, urbánus és kulturális beágyazottságát.

Az Összefüggő terek olyan kiállítás tehát, amely az építészettel mint kiállítótérrel, színtérrel és építészeti tapasztalattal, illetve a kollektív emlékezetet megtestesítő, az emberhez mint társadalmi lényhez és annak képzeletéhez kapcsolódó építészettel kísérletezik.