„Miért van az, hogy minden dolog úgy tűnik fel előttem, mint önmaga paródiája? Miért kell úgy éreznem, mintha a művészetnek majdnem minden… nem, kivétel nélkül minden eszköze és kipróbált lehetősége ma már csak paródia létrehozására volna alkalmas?” Thomas Mann: Doktor FaustusEz a kiállítás már hosszú évek óta készen áll a képi emlékezetemben. Előzményének az ugyanitt 2007-ben általam rendezett – visszhangtalan – Látomásos realizmus című, már nem élő művészek munkáiból válogatott tárlatot tekintem. Azóta létezik gondolat formájában; és kérdés, hogy – tovább idézve Mannt, ezúttal A Doktor Faustus keletkezéséből – „elérkezett-e immár ennek a bár csak nagyon homályosan, de mégis oly régóta célba vett feladatnak az ideje.”
A feladat: a tragikus felhangú Látomásos realizmusból átvenni a groteszk, bizarr, a formaalkotás aggályain túllendülő vonulat képviselőit és hasonló szellemben működő kortársakkal kiegészíteni a kiállítást úgy, hogy a „történeti” és a mai munkákra egyaránt érvényes legyen Sugár Gyula axiómája: „Esztétikum helyett információtartalom.”
Ezáltal a valóság személyes-látomásos, a szakmai beidegződéseket és a korabeli művészetfogalmakat is figyelmen kívül hagyó felfogása találkozhat a mai, reflexív-ironikus, a művészettermelés rendszerét, a körülötte zajló teoretikus fontoskodást és a választott médiumot egyaránt kritikával kezelő gyakorlatokkal. Műfajparódiákból, „szétfestett” képekből, banális témákból és hibrid formákból olyan, a személyes vonásokat is megőrző együttállás keletkezhet így, mely epizódokat tartalmaz a hazai bad painting megíratlan történetéből.
Az említett gondolat mellé aztán művészek és munkák kezdtek felsorakozni… de nem jól mondom, nem így volt, hanem fordítva, mint eddig mindig, amikor „kurátori kiállítást” szerveztem. A napi penzum hátterében a lassan és sokáig gyülekező képélmények egymáshoz kapcsolódnak, hogy végül, jó esetben – de rendre szenzuális-tapasztalati alapon – kirajzolódjék belőlük valamilyen, utóbb már szavakba is fogalmazható jelenség.
Azt hiszem, ilyenkor jön el a „régóta célba vett” feladat ideje és a képi emlékezet próbája: az előzetesen „egymáshoz gondolt” munkák valóságos találkozása Óbudán.
Andrási Gábor