A magyar festészet ´80-as évek végi, ´90-es évek eleji törekvéseit a helyi közegben alig ismert, a műtermekből rögtön külföldre került művekkel bemutató kiállítás-sorozatunk újabb része a korszak mélyebb megismeréshez járulhat hozzá.
A nyolcvanas évekbeli magyar festészet első időszakának meghatározó jelensége, az Új Szenzibilitás széles körben ismertté vált, s 1987-ben visszatekintve Hegyi Lóránd művészettörténész három meghatározó, egymáshoz kapcsolódó tendenciaként írta le.
Individuális mitológiákként jelölte a kultúrtörténetet, az antik mitológiákat felelevenítő és a történelem előttinek tűnő, elképzelt rítusokra és mítoszokra utaló műveket. Az Új Festészet kifejezéssel a neoexpreszivista, absztrakt és figuratív törekvéseket nevezte meg, történeti hátterekéna a heftige Malereit meghatározva, míg a poszt-geometria irányzatának előzményeként a konstruktivizmusra utalt, amely az avantgárd egyik meghatározó gondolkodás- és alkotásmódja volt, és a radikális törekvések szinomímájává vált.
S bár a az évtized második felében is fennmaradtak a művészi kifejezés e formái, mégis változott a művészetszemlélet, s ahogy Hegyi a galéria által kiadott Második nyilvánosság c. kötetben publikált írásában jelzi, több művész munkájában jelennek meg mélyen intellektuális felvetések, filozófikus és metafizikus tartalom, sőt emocionális reakciók is.
A kiállított művek megjelenítik ezt a tapasztalatot. Soós Tamás mitológikus tája a „szellemi tér” megjelenítése is (Wilfried Skreiner megfogalmazása szerint), s transzcendens horizontot is jelöl. Mulasics László szinte monokróm felületekből, s a legegyszerűbb formákból kialakított kompozíciói is látomásszerűek, az időtlenség érzetét keltők, s az új felfogás mutatkozik meg általuk. Geometrikus formák rendszerével utal a kozmoszra Bodóczky István munkája is, miközben azt a tudomány és a spiritualitás tereként is meghatározza. Bak Imre egyszerre dolgozik art decora utaló, hard-age- és jelszerű formákkal. Az utóbbiak rétegzettségét ősi kultúrákhoz és a posztstrukturalizmushoz is kapcsolta, ám e gondolkodásmód a jelek stabilitását kétségessé tette, s így az absztrakt formák ironikus átértelmezéséhez vezetett.
A hétköznapokból hiányzó tágabb dimenziók – a transcendens és a spirituális – igénye jelent meg tehát a művészetben az új társadalmi narratívák megformálódásának időszakában. A korábbi Európai kultúrák elképzelt mítoszainak, rituáléinak „felidézése“, rekonstrukciójának tétje pedig új gyakorlatok elképzelése, az, hogy a jelen alakításához adjanak szélesebb horizontot. Hegyit idézve: „Ebben az új vízióban archetipikus motívumok és – politika- és művészettörténeti – tények fonódtak egybe szétválaszthatatlanul.”
Az apolitikusnak látszó attitűd nem feltétlenül jelentett tehát elutasító álláspontot a közélet történéseivel kapcsolatban. A szélesebb körű társadalmi diskurzus adott módot a fordulat éveiben a művészeknek arra, hogy más szerepben, kultúrtörténeti perspektívákat poétikusan megjelenítve dolgozzanak, s a mindennapi vitákon, az aktuális dialektikán túl a metafizikus gondolkodás felé forduljanak. A magángyűjtemény közegében, amelyből a kiállított művek származnak, több is utal erre humorral.