A táj konfigurációja volt Bernát András 2017-es nagy paksi kiállításának tárgya, most – távolabbra nézve – az ég konfigurációját tárja a néző elé.
Ahogy korábban sem, e művek révén sem törekszik az asszociációra, nem igyekszik esélyt adni semmiféle történetnek, de nem is gátolja az értelmezést. Festményei lágy szerkezetükkel, a klasszikus tájképekére gyakran utaló kompozíciós elvek nyomaival (talán némi öniróniával is) fölidézik ugyan a tradicionális látványelvűséget, ám a festői Én teljes szétáradása a naturális – vagy annak tűnő – formákat tökéletesen föloldja, s az érzékelhető és az érzékelhetetlen határa hallatlanul érzéki megfogalmazást kap.
Hajdu István