A rajzolás a legközvetlenebb nyelv az ötlet és a kivitelezés között.
Szintetikus nyelv, retorika nélkül, s mivel közvetlen összeköttetésben áll a szellemünkkel, képes ellopni és papírra vetni annak titkait.
Vaszilij Kandinszkij, a látnoki érzékenységű művész úgy definiálta a rajzolást, mint a látható és a láthatatlan közötti viszonyt. Talán ezért vélünk felfedezni némely rajz nézése közben valamiféle érthetetlent, valamilyen vizuális metaforáját a kimondhatatlannak, egyfajta jelentőségteljes csendet, mintha a rajzban az igazság előérzete rejlene.
Barbara Eichhorn (Freising, 1965) számára a rajzolás egy performatív aktusban materializálódik, amelynek része lesz a teste, a szívverése és a lélegzete. A művész egy papírlapra másolja át ceruzával feje sziluettjét, arca, teste és végtagjai formáját, profiljait keresi, határait teszteli, átrajzolja és újradefiniálja saját formáit. Így keletkeznek vonalak, vastagok, vékonyak, hosszúkásak, görbék, váratlan törésekkel és szabálytalan ürességekkel; az emberi test mint eleven és folyton változó médium: „Olyan ez, mintha a létezés állapotát rajzolnám, mintha a törékeny pillanatról gondolkodnék így, és arról, mint jelent egy változó világban jelen lenni.”
Szíj Kamilla (Budapest, 1957) számára a rajzolás meditatív aktus. Minden alkotásában egymással összefüggő elemek óriási hálózatát fedezzük fel, olyan formák fraktális vagy repetitív kompozícióját, amelyek a legfinomabb ceruzavonásokkal és nagy-nagy türelemmel vannak megrajzolva, és olybá tűnnek, mintha egy magasabbrendű erő mozgásához igazodnának. Minden alkotása egy vizuális műremek, amely a teremtés csodájára emlékeztet: „Rajzaim koncentrátumok; olyan részt próbálok velük megalkotni, amely az Egészre vonatkozik.”
A két, úgyszólván ellentétes dinamikával alkotó művész, Barbara Eichhorn, aki a performatív gesztusok kreatív erejével állítja elő rajzait, és Szíj Kamilla, aki repetitív állhatatossággal rajzolja meg finom vonalait, e kiállítás számára megtalálta a kapcsolódás formáját: mindketten az észlelés olyan kitágítására törekednek, amely – ahogy Kandinszkij mondta – képes meghaladni a korlátozott emberi észlelést.
Szöveg: Pia Jardi
Fordítás: Szijj Ferenc